Neil Gaiman: Coraline

Cím: Coraline
Író: Neil Gaiman
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 126
Első kiadás éve: 2002

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…

Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.

Véleményem: Nem szeretném túlmisztifikálni ezt a könyvet, mert lehet bele nagyon sokat és nagyon keveset is látni. 

A nagyon sok így hangzik: képzeld el, hogy tizenegy éves vagy, esik az eső, nem mehetsz sehova, és borzasztóan unatkozol. Úgyhogy kitalálsz magadnak egy kalandot, egy felfedezést. Lehet, hogy mindaz, ami ebben a könyvben történt nem is valós, nem is horror, csak egy tizenegy éves, unatkozó kislány fantáziaképe, amivel elüti a ködös délutánt.

De az is lehet (és ez a kevés), hogy a cselekmény valóban megtörtént, valóban van egy ajtó, ami néha egy másik valóságba nyílik, és ahol egy másik anya el akarja ragadni Coraline-t. 

Mindegy is, hogy melyik verziót tartjuk elképzelhetőbbnek, mert mindkettő megállja a helyét, és ettől olyan érdekes a könyv. Ijesztő gyerekmesének tökéletes. Én ebből már kinőttem, az ingerküszöböm is indokolatlanul magas, én nem ijedtem meg, nem borzongtam, nem éreztem át a félelemet. De egy gyerek átérezte volna, és ez a lényeg, mert nekik íródott.

A legtöbb meséhez képest ez világépítésben részletesebb volt. Az maradt meg, hogy Coraline-ék házában volt egy festmény egy gyümölcsös tálról, ami a másik valóságban is ott volt a házban, csakhogy a könyv végére valaki megette belőle a gyümölcsöket, és csak az almacsutka maradt. Az ilyen részletekkel engem le lehet venni a lábamról. 

Sajnos a főgonosz indítékait (hogy mit is akar Coraline-tól és miért akarja) nem sikerült megértenem, ami baj, tekintve, hogy lényeges eleme a történetnek, de a gyerekek, akiknek a mese szól nem gondolnak bele ilyenekbe. Nekik még elég, hogy a gonosz azért gonosz, mert csak (ezért működött Voldemort karaktere is). 

Nem tudok rosszat mondani a regényre, de dicsérni sem tudom, mert hozta, amit egy jól megírt mesének hoznia kell. Az illusztrációkat illeti a dicséret, azok nagyon jól sikerültek.

Egy valamiről viszont szeretnék beszélni, és ez nem kapcsolódik szorosan a történethez. Gyakori véleménynek látom azt, hogy kritizálják Gaiman írói stílusát. Ez engem azért zavar, mert ha Gaiman nem ír jól/furcsán ír, akkor kérdem én, ki ír jól? Való igaz, hogy sokkal precízebben, dinamikusabban, hatásosabban, hangulatosabban és profibban fogalmaz, mint a YA, NA, ifjúsági könyvek írói, akiktől örülök, ha egy szépen megfogalmazott mondatot találok 400 oldalon belül. Sajnos a legtöbb felkapott történet írója nem ír jól. Csak éppen olyan történetet írnak, amire igény van, ami beteljesíti az olvasók vágyait, így a stílus már nem számít. És igen, való igaz, hogy a sok középszerű, nem túl tehetséges íróktól való tonnányi olvasás után egy jó író stílusa furcsának és „megszokhatatlannak” hat. Hát, ilyen az, amikor az emberek sok rosszul megírt könyvet olvasnak. És nem mondom azt, hogy klasszikusokat kell olvasni (én sem teszem), de tessék egy kicsit kimozdulni a komfortzónából, elszakadni a felkapott, klisés és rosszul megírt YA, NA, ifjúsági, erotikus sztoriktól, mert ezeknek a szövege nem jó. Ezeknek a története az, ami vágybeteljesítő, így a stílusa nem számít (annyit). De amint az olvasók találkoznak egy olyan történettel, ami alapvetően nem vágybeteljesítő (a Coraline ilyen, elvégre nincs benne szerelmi szál, erotika, általános emberi problémákat érintő téma, amit az olvasónak jól esik kibeszélnie "kiolvasnia" magából), így jobban odafigyelnek a stílusra, ami, hát... más, mint az ifjúsági regények szövegének megkérdőjelezhető minősége.

Ez csak az én véleményem, de jól esett kiírni magamból. Nem kell velem egyetérteni. :)

M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk

Cím: Mintha gonoszok volnánk
Író: M. L. Rio
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 384
Első kiadás éve: 2022

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Oliver Marks tízéves börtönbüntetése végéhez ér, és a szabadulása napján az az ember fogadja, aki lecsukta őt. Colborne nyomozó visszavonul, de előtte tudni akarja, mi történt valójában egy évtizeddel korábban.

Oliver egyike annak a hét színinövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta.

Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják.

A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok.

 

Véleményem: Ez a könyv nagyon szépen fáj. Nem egy csavaros krimi. Nem egy fullasztó thriller. Ez a történet esztétikus, látványos és költői. Kicsit fáj, de azt szépen teszi. Kicsit megmelengeti a szívet, kicsit azért el is borzaszt a nyerssége. 

Valójában nem arról szól, hogy ki ölte meg azt, akit megöltek, nem is arról, hogy miért tette. Hanem arról, hogy ez a bűn mit tett hetükkel, vagy inkább csak hatukkal. Nem egyénenként, hanem bűntársakként. Arról szól, hogyan vezetett el egy közösen elkövetett bűn a bűntársak összetartásától a szétesésükig. 

A könyvnek több erős és több gyenge eleme is volt.

Erős elem volt a halott karakter bemutatása, a viselkedése, az egoista agressziója, és az ellenszenv, amit mindenkiből kiváltott. Jogos és valódi volt a viselkedése (bármennyire is visszataszító), és a többiek válasz reakciója is, ezzel pedig a bűnük is hiteles lett. Örültem, hogy a könyv rámutatott, hogy egy "hétköznapi" seggfej viselkedése olyannyira elfogadhatatlan lehet még a saját barátai számára is, hogy a végén megkönnyebbülés lesz nekik a halála.

Erős volt az Oliver és James közötti érzelmi feszültség is. Egyszerűen imádtam azt a plátói szerelmet, ami köztük volt. Olyan gyönyörű és annyira fájdalmas volt az örömük, a dühük, a vágyuk, a kétségbeesésük. Oliver biszexualitása szerintem fantasztikusan lett bemutatva. Ahogy hol Meredithre, hol Jamesre nézett, és mindkettejüket vonzónak találta, és közben nem lett tőle nevettséges, hanem döbbenetesen valóságos. Minden érzése döbbenetesen valóságos volt. Az ő plátói szerelmük volt a legszebb és legfájdalmasabb kapcsolat a könyvben. Imádtam róluk olvasni.

Erős volt még a hangulat és a színház is. A könyv legjobb jelenetei az előadások voltak, azok párhuzamos igazsága a valósággal, a jelmezek, a színészek, ahogy a színpadon játszottak. Az előadások és a valóságban történő cselekmény közti párhuzam rendkívül okossá tette a könyvet, és rengeteg pluszt tett hozzá. A melankólia, a fájdalom, a csalódottság és a zavarodottság adták a könyv fő hangulatát, ami nekem külön öröm volt. Nos, én szeretem, ha valami fáj. 

Gyenge elem volt azonban a sok karakter, akiket az író mozgatott. Olivert, Jamest és Meredith-t még csak-csak sikerül megismernünk, illetve a halottunk karaktere is elég jól volt jellemezve ahhoz, hogy értsük, miért végezte holtan. De a többiekre nem jutott idő. Ez persze teljesen normális, 380 oldal kevés ahhoz, hogy hét embert bemutass.

Gyenge elem volt még a hullámzó cselekmény is. Néha teljesen beszippantott, néha viszont nem bírtam rávenni magam a folytatásra, annyira ellaposodott. 

Az, hogy a szereplők gyakran Shakespeare idézetek formájában beszélgettek, a szöveg színdarabokra jellemző szerkesztése pedig hol nagyon erős hangulati elem, hol pedig szimplán fárasztó és idegesítő volt. Néhol egyáltalán nem volt valósághű, máshol azonban (például az elkövetőnk vallomásánál a könyv vége felé) különleges és hatásos volt.

Nem lett öt csillagos könyv, de az idei év egyik kedvenc olvasmánya volt számomra. A hangulat, a szépség és a fájdalom az, amit így együtt nagyon szeretek a könyvekben. Nekem nem kell, hogy peregjen a cselekmény, és minden oldalon izguljak. Elég, ha valami szépségében fájdalmas, és nem tesz mást, csak összeszorítja a mellkasom. És ez most ilyen olvasmány volt. 

Kedvenc idézeteim:

– Szerelmes voltál belé?

– Igen – mondom ki egyszerűen. James és én olyan szenvedéllyel voltunk a másik felé, amiről Gwendolyn egyszer mesélt nekünk: öröm és düh és vágy és kétségbeesés. Végül is olyan különös lett volna? Többé már nem csodálkozom, nem értetlenkedek, nem szégyellem. – Igen, az voltam. – Ez nem a teljes igazság. A teljes igazság az, hogy még mindig szerelmes vagyok belé.

– Tudom. – Kimerültnek hangzott. – Akkor is tudtam, csak úgy tettem, mintha nem tudnám.
– Ahogy én is. Ahogy ő is. Sajnálom.

– Én meglehetős becsületes vagyok – ismertem el –, mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk.

Meredith egy sóhaj kíséretében elment az asztaltól, a pásztorpitéjét se fejezte be. Alexander már megette az övét, tiszteletteljesen várt három egész másodpercet, majd azt kérdezte:

– Szerintetek ezért még visszajön?

James odatolta neki a tányért.

– Egyed, te vadállat.

 

– Magukat kettőjüket soha nem értettem.

– Ahogy mi sem. Könnyebb volt így.

[…]

– Mik voltak?

[…]

– Mi sok minden voltunk.

 

James egy pillanatra felnézett rám, majd felemelte a fejét, és közel húzott magához. Majdnem egy testvéri csók lett, de azért mégsem az. Annál törékenyebb volt, fájdalmasabb. A döbbenet és zavarodottság halk suttogásokat keltett a közönség soraiban. A szívem zakatolt, és annyira fájt, hogy beleharaptam az ajkába. Éreztem a leheletét, majd elengedtem, visszaeresztettem a padlóra.

 

[…] Nyelvemnek is csak alig adhat annyi

Élethevet, hogy esdhessen: segélyt!

S ha ezt nem adtok, kérlek, a halottnak

Sirt ássatok: 'sz én is ember vagyok!

Emily J. Taylor: Hotel Magnifique

Cím: Hotel Magnifique
Író: Emily J. Taylor
Kiadó: Menő Könyvek
Oldalszám: 400
Első kiadás éve: 2022

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Jana ​minden vágya, hogy hazatérhessen szülőfalujába, Aligney-ba, de rossz sorsa Durc kikötővárosához szögezi, ahol elkeseredetten próbálja eltartani magát és húgát, Zosát, egy bőrcserzőben vállalt állásból. Ám egy nap a városba érkezik a Hotel Magnifique.
A legendás hotel nem csupán a csak itt megtapasztalható mágiáról híres, hanem arról is, hogy minden reggelre más-más városban bukkan fel. Jana és Zosa természetesen nem engedhetik meg maguknak, hogy megszálljanak a hotelben, de állásra jelentkeznek, és hamarosan életük legnagyobb kalandjának közepén találják magukat. A hotelben azonban gyorsan kiderül, hogy a szépen csillogó, mágikus máz veszélyes titkokat takar.
A jóképű ajtónállóval, Bellel az oldalán Jana nekivág, hogy felfedje a hotel titkát és megmentse a húgával együtt a hotel összes dolgozóját. A sikerért szembe kell szállniuk a kegyetlen hotelmesterrel és kockára kell tenniük mindazt, ami a legfontosabb számukra. Ha viszont elbuknak, soha nem térhetnek haza, sőt, olyan sors vár rájuk, amely legrosszabb rémálmukat is felülmúlja.

Véleményem: Ez egy nagyon szép mese volt. És muszáj meseként gondolnom rá, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a hibáit. Mert itt volt végre egy történet, amiben a gonosz(ok)nak valid indokuk volt a gonoszságukra, amiben a mágia tényleg csodálatosnak tűnt.

Erre nem kaptunk egy csomó felületes, két dimenziós karaktert, meg egy kidolgozatlan háttérvilágot? Na hát én ezt nem vagyok hajlandó elfogadni. Az írónő olyan szépen összerakta ezt a hotelt, bár a részletekre ügyelhetett volna egy picit jobban (például nem csak konyhalányok meg takarítók dolgoznak ott, de ez már csak a recepciós énemnek fájt). A vendégek szórakoztatása megállt az esti szeánszok, és az esős napokra tartogatott játékokban, pedig annyi lehetőség lett volna még, hogy az írónő bemutassa, mivel lehet mágikus módon elszórakoztatni ennyi vendéget egy hotelben. Mindezeken túl azonban sok volt a rácsodálkozás élménye, ez tette igazából varázslatossá a helyet; volt néhány igazán ötletes megoldás a mágiával kapcsolatban, ami nagyon tetszett. 

A háttérvilág, a mágia nem kapott túl sok magyarázatot, tényleg olyan volt, mint a mesékben: fogadd el, hogy így van, és élvezd. Ezért is mondom, hogy nem szabad a könyvet túl komolyan venni, mert akkor nem élvezhető. Tekintsetek rá úgy, mint egy mesére, és akkor tetszeni fog.

Viszont a mesékkel ellentétben, itt egy olyan gonoszt látunk, akinek szerintem teljesen érthető indoka volt, és nem is tudtam szívből utálni. Mivel spoiler nélkül nem tudok erről beszélni (de nagyon szeretnék!), ezért aki még nem olvasta, az ugorja át ezt a részt. 

SPOILER Azért gondoljunk bele, hogy körülöttünk mindenki, még a saját nővérünk is különleges, mágiával rendelkezik. Egy csapat különleges ember pedig azt mondja neked, hogy a testvéred maradhat, de te nem tartozol közéjük, neked menned kell. Te is szarul éreznéd magad, ugye? Akinek van testvére, az pedig főleg tudja, hogy a legrosszabb irigység az, amikor a testvéredet irigyled. Úgyhogy az, hogy Alastair ugyanolyan különleges akart lenni, mint a nővére, és nem akarta nyomorúságosnak érezni magát, hogy ő megöregszik és elsorvad, miközben a nővére szinte örökké fiatal marad, teljesen érthető. Ennél erősebb motivációt nem hiszem, hogy lehet találni. Az ember pedig könnyen megszállottjává válik valaminek, ha egyszer már annyi energiát és áldozatot belefektetett, hogy ha abbahagyná, nem maradna semmilye. Alastairnek ráadásul szembe kellett volna néznie a tetteivel is, és ha feladja a rögeszméjét, nem lett volna semmi, amivel elhallgattassa a saját lelkiismeretét. Szóval szerintem ez a szál egyszerűen zseniális volt, és nagyon boldog vagyok, hogy ilyen valódi és hiteles motivációt sikerült találni neki. SPOILER VÉGE.

A gonoszunkat illetően az az egyetlen problémám volt, hogy igazából az ő érzéseit nem tudtuk meg. A karakterek elég kétdimenziósak voltak, nem peregtek le a papírról. Így viszont volt elég terem beleképzelni egy csomó mindent Alastair személyébe, ami nagyon jót tett a történetnek a szememben, szóval annyira nem is bánom. 

Némi logikátlanság és furcsán megfogalmazott gondolatok azért akadtak; például mikor Jana azon sajnálkozott, hogy sokan meghaltak a végén DE legalább senki olyan, aki közel állt hozzá. Mondjuk ez is valid, a legtöbb ember tényleg így gondolkozik, de azért elég megdöbbentő volt ezt olvasni. 

A mágia teljes tematikája nagyon tetszett, ez a dolog az artéfactokkal nagyon ötletes és egyedi volt, de azért a világ és a mágia működésének részletességét hiányoltam. Nekem kicsit zavaros volt, mi és hogy működik.

Viszont mindettől függetlenül ez a történet most nekem nagyon tetszett. Könnyed volt, varázslatos, érdekes és szeretnivaló. Az egész nagyon szívmelengető és kedves. 

Kedvenc idézeteim: 

"Nem butaság, ha többet remélsz az élettől."

"– Új parfümöd van? – kérdezte Bel, miután a lift zörögve távozott.

– A sült hagymára vagy a tárkonyos marhára gondolsz?"

"– Senki sem keres téged. Ahogy engem sem – folytatta Bel. – Senki sem tartja a képeinket a nappalijában, abban reménykedve, hogy egy nap majd beköszönünk egy teára, vagy fakad sírva, mert hiányzunk. Soha senki nem gondol ránk. A hotelen kívül még emlék sem vagyunk."

"Annyira régen nem álltam közel senkihez, hogy elfelejtettem, mennyire lehet örülni annak, ha tudod, hogy beszélgetni fogsz valakivel."

"– Beszélnünk kell.

Bel gyanakodva figyelte a kezemben lévő poharat.

– És az arcomba borítod a pezsgőt, ha ellenállók?

– Gondolkodás nélkül."

"Nincs semmink, szóval mit is veszíthetnénk?"

"– Csitt! – szólt rá az öregúr. – Mindjárt éjfél."

Ernest Cline: Ready Player One

Cím: Ready Player One
Író: Ernest Cline
Kiadó: Agave könyvek
Oldalszám: 464
Első kiadás éve: 2012

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

EGY VILÁG LÉTE FOROG KOCKÁN.

EGY KÜLDETÉS A VÉGSŐ NYEREMÉNYÉRT.

FELKÉSZÜLTÉL?

2045-öt írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-be, a világméretű virtuális valóságba.

Amikor az OASIS tervezője meghal, ördögi feladványsort hagy maga után, melyek megfejtéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség. Aki először megfejti mindet, az örökölheti hatalmas vagyonát – és egyben az OASIS feletti hatalmat.
Wade oldja meg az első feladványt, és ezzel életveszélybe kerül. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért. A játék ezzel megkezdődik, a túlélés egyetlen módja pedig a győzelem.

Véleményem: Ezzel a könyvvel alapvetően két problémám volt, minden más pozitívum, úgyhogy a két negatívumba fogok belesűríteni mindent, amit mondani szeretnék. 

01: Ernest Cline nagy kanállal nyomta le a torkomon a '80-as évek popkultúráját. Az a helyzet velem, hogy vannak dolgok, amik nem érdekelnek, és a '80-as évek ide tartozik. Sőt, igazából ha van egy aktuális trend, akkor valószínűleg hallottam már róla, de nem követem, és nem tudok róla semmit. Ugyanez a helyzet a filmekkel, zenékkel, sorozatokkal, könyvekkel és videojátékokkal is - az aktuális felkapottakat és gyöngyszemeket sem ismerem, nemhogy a '80-as évekét. Csakhogy a Ready Player One esetében konkrétan egyetlen film és játék sem volt, amiről hallottam volna. Azt viszont el kell ismerni, hogy a könyv enélkül is pokolian élvezhető volt, én vagyok rá a tanú, hogy nulla '80-as évekbeli tudással is lehet imádni. Cline ugyanis olyan részletességgel magyarázott el minden egyes utalást, mintha nem is létező dolgokról beszélne, hanem a saját fantáziájának része lett volna. Előbb-utóbb az is megértette, aki semmit sem tudott róla. Viszont! Ezzel rengeteg, rengeteg oldal elment, és gyakran az izgalom közepén szakította meg a cselekményt a magyarázkodással. Feleennyi lett volna a történet, ha nem szövegel ennyit a filmekről és videojátékokról. Az viszont tagadhatatlan, hogy nem csak Halliday, Cline is megszállottan szerette a '80-as évek popkultúráját, és egy igazi kocka volt, ami süt a regényről, és ad neki egy pluszt. Már csak azért is élvezhető, mert látszik rajta a szerző hatalmas tudása a témában. Viszont egy idő után baromi fárasztó volt a sok infó, aminek a háromnegyedére már most nem emlékszem. 

02: A könyv közepén egy ponton leült a történet. És ez a románc miatt történt. Nekem eleve nem hiányzott bele a virtuális szerelmi szál, bár az tény, hogy a történet elbírta, és szépen beleillett, jól ábrázolta a kor problémáit és a fiatalok bizonytalanságait is. Viszont egy ponton Wade valóban azzá vált, aki volt: egy idióta, szerelmetes kis tinédzserré, és ott álltunk vagy 50 oldalon keresztül, hogy Wade nem csinált mást, csak ült a szobájában, és látványosan szenvedett egy lány miatt (akivel még nem is találkozott). Mindennek pedig az lett a következménye, hogy SPOILER elveszítette első helyét a toplistán SPOILER VÉGE. És akkor ne legyek ideges... Épp az rántott be, hogy a könyv elejétől kezdve gyors léptékben haladtunk, nem állt a cselekmény, mindig történt valami. A játékosoknak három kulcsot kellett megtalálniuk, majd azzal három kaput kellett kinyitniuk. A kulcsot csak akkor kapták meg, ha lejátszottak egyet Halliday valamelyik kedvenc játékából. A kapun túl pedig akkor kapták meg a következő kulcs helyére mutató rejtvényt, ha teljesítettek egy küldetést. Wade megtalálta az első kulcsot, majd a következő oldalon már az első kaput is, és már ment is az akció meg a rejtélyek, én meg csak lapoztam, lapoztam, és már túl is voltam a könyv felén! Erre jött egy ilyen lejtmenet, ahol 50 oldalon keresztül csak szenvedünk... Itt jó pár fejezetig visszavett a történet, majd a végére ismét fellendült, és akció jött izgalom hátán, majd puff, vége volt.  

Mivel azonban a rejtélyek mind a '80-as évekre épültek, sajnos én nem tudtam együtt gondolkodni Wade-el, hanem csak néztem, ahogy rájön a dolgokra, amiket aztán Cline alaposan elmagyarázott. Gyakran volt, hogy úgy húzta ki a srácot a csávából, hogy belevágott elmagyarázni, hogy az miért úgy van, és igazából miért nem kell aggódnom érte. Emiatt egy kicsit távolinak éreztem a könyvet. Ha valaki penge a témában, és úgy keni-vágja a filmeket és játékokat, mint Wade, annak ezek biztos jobban átjöttek. 

Amit nagyon élveztem, azok a küldetések voltak a kapukon túl. Az első kapun túl például Wade egy filmes szimulációba került, ahol az volt a dolga, hogy eljátssza, az adott karaktert; felmondja a szöveget, és a jó akcentusért, hanghordozásért, hiteles előadásrét plusz pontokat kapott  – ez állati érdekes volt!

Kisebb hányingerem viszont volt a korrajztól. Túlságosan elképzelhető, hogy egy olyan jövő vár ránk, amiben az emberek a virtuális világba menekülnek, mert a valóság rémes hely. Ahol mindent egy avatárral fogsz intézni online, és közben ki sem kell lépned a házból. Ahol felveszel egy ruhát, kesztyűt, szemüveget, és beleülsz egy haptikus székbe, ami ide-oda forgat és lóbál, mint valami gúsba kötözött bábot, hogy a legjobb online élményt nyújtsa, miközben odakint elsorvadsz. És még csak meg se bánod. Mert semmi jobbat nem tartogat a valóság. 

Úgyhogy összességében ez egy nagyon király könyv, nagyon klassz cselekménnyel, és egy nagyon tájékozott és megszállott íróval, amit gondolkodás nélkül kedvenceltem be, és nektek is szívesen ajánlom.

Kedvenc idézeteim: 

Parzival: Miért feltételezed, hogy férfi vagyok?
Art3mis: Ne szórakozz már. Nyilvánvaló. Folyamatosan fiúvibrálás jön belőled.
Parzival: Fiúvibrálás? Ezt hogy érted? Férfiasak a mondatszerkezeteim, vagy mi?

Értitek, az agyam még nem is érte el a végleges méretét, honnan tudhattam volna, hogy a felnőttek mikor hülyítenek? Sehonnan.

Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája.

Susanna Clarke: Piranesi

Cím: Piranesi
Író: Susanna Clarke
Kiadó: Agave könyvek
Oldalszám: 224
Első kiadás éve: 2020

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.

Véleményem: Őszintén megmondom, én nem tudom, ez a könyv mit volt hívatott elmesélni. Elolvastam egy tucat értékelést, meg elemzést, de továbbra is ott tartok, hogy megfoghatatlan, kidolgozatlan és semmitmondó. Persze, csak ha az ember nem kezd el mindent IS belelátni. Mert ugyebár időnként előkerülnek olyan könyvek (szerintem pl. az Édes Anna is ilyen), amik valami oknál fogva hihetetlenül népszerűek és mélyen szántóak lesznek. És az emberek elkezdenek mindenféle mélyebb értelemről meg rejtett vagy nagyon is kirívó üzenetről, társadalomkritikáról beszélni – amit én csak nagy erőfeszítések árán tudok belemagyarázni a sztoriba.

Mert igen, mondhatnám azt, hogy mi emberek mennyire földhöz ragadottak vagyunk, és milyen nehéz használni a fantáziánkat, és ha valakinek mégis sikerül, azt megbélyegezzük. Vagy hogy mennyire elfelejtjük, hogy csak azért, mert felnőttünk, még nem kell elfelejtjük azt, akik gyerekként voltunk, vagy amiben gyerekként hittünk. Vagy hogy milyen jó lenne elmenekülni a valóságtól egy olyan Házba, mint ahol Piranesi élt, vagy visszaszerezni azt az ősi tudást, amit rég elfeledtünk, mert olyan érdektelenné váltunk.

De őszintén, ezt már csak azért látom bele a történetbe, mert elolvastam azt a tucat értékelést és elemzést. Én magamtól ebben a történetben csak a katyvaszt láttam.

Odáig semmi baj nem volt, amíg Piranesi Házában voltunk, és azt figyeltük, milyen végtelenül unalmasan tengeti a mindennapjait. Már az is embert próbáló volt, hogy ezen keresztülrágjam magam, de egy ponton elkezdett érdekelni, hogy mégis mi fog kisülni ebből az egészből. (Azt most Hagyjuk, milyen Borzalmasan idegesítő volt, hogy Végig Random szavak a Mondat Közepén nagy betűvel kezdődtek.) 

De amikor elkezdett kiderülni, hogy valójában mi is történik, mi ez a Ház, ahol Piranesi lakik, ki is a Másik, és a többiek, akkor azért eléggé csalódtam. Mert továbbra sem értem. És az Agavének megvan az a jó szokása, hogy a könyveibe beleírja az adott történet zsánerét; ebben pedig a fantasy címke szerepel. Nem a lélektani, pedig a vége nagyon arra akarta elvinni. Ha ez egy fantasy, akkor szükségem lett volna egy kis háttérinfóra: mi ez a Ház, hogy jött létre, hogyan lehet oda bejutni, és miért tennék az emberek. Mert oké, tudjuk, hogy le kell menned alfába Arne-Sayles lesüllyedt arra a szintre, ahol gyerekként volt, hogy "az elméje megnyíljon", de kérdem én, akkor hogy nem ment még át ebbe a másik világba mindenki? Mert ne mondja nekem senki, hogy egy kis gyakorlással nem ment volna ez mondjuk úgy a fél világnak. 

Aztán megtudtuk hogy ez a "másik világ" úgy jött létre, hogy "a tudás nem veszett el, hanem ajtót nyitott egy új világra", ami nagyon fancy megfogalmazás, de konkrétan semmit sem jelent. Arról nem is beszélve, hogy miért akarna átmenni bárki is? Mert volt ott egy csomó szép szobor, meg óriási csarnokok, meg egy random tenger (hegyek miért nem voltak, kérdem én. A túrázókra nem gondoltak?), meg madarak (fú, azokat hagyjuk is, mert idegrohamot kapok, ha még egyszer végig kell olvassak egy egész oldal arról, hogy mit csinálnak a madarak a szobrokkal teli csarnokban), de egyébként nincs ebben a világban semmi és senki. Tehát miért akarnánk átmenni oda? (Introvertáltak persze értékelnék, de hagyjuk a viccet, ez egy üres kastély, ahol se szórakozni, se dolgozni nem tudsz.) 

SPOILER Miért volt Piranesi elrabolva, és belekényszerítve ebbe a világba? Tudom, egy kísérlet miatt, de mivel kísérleteztek? Mit akartak tudni? Jól hangzik az is, hogy "az ősi tudást akarták visszaszerezni", de mivel kapcsolatban? Mert a "mindennel kapcsolatban" azért túl tág fogalom, és olyanokat is magába foglal, mint a barlangfestmények felfestése és a tűzgyújtás módszerének felismerése, de gyanítom, itt valami mélyebb dologra kell gondolni. SPOILER VÉGE

Piranesi személye pedig szerintem sem imádnivaló, sem pedig elbűvölő nem volt; naiv és ostoba volt, gyerekes. 35 éves kora ellenére egy kiskamasz, aki megsértődik azon, ha az ő játékát valaki nem értékeli annyira, mint ő. Végtelenül idegesített a szende kábasága, a gyerekes ártatlansága és hogy "tudósnak" próbálták eladni, mikor nem csinált más, csak naphosszat járta a csarnokokat, beszámozta őket (ami elméletileg az elme kifürkészhetetlen utait kívánta szimbolizálni) és leírta, milyen szobrok vannak ott, este meg elment fogni néhány halat a vacsorájához. Elméletileg segített a Másiknak megfejteni az "ősi tudást", de nem tudom, ez miből állt, mert nem tett érte semmit.

Szóval túl sok kérdésem van, és semmire nem kaptam választ. Ez csak egy univerzális katyvasz volt, ami mindent volt hívatott magába foglalni, és semmit nem adott.

Leigh Bardugo: Bűnös birodalom (Hat varjú duológia 2.)

Cím: Bűnös birodalom

Író: Leigh Bardugo

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 688

Első kiadás éve: 2021

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Kaz Brekker és csapata rendkívül merész küldetést hajtott végre. Még maguk sem hitték, hogy épségben megúszhatják. Ám a busás jutalom felmarkolása helyett most ismét az életükért kell megküzdeniük. Elárulták őket, meggyengültek, erőforrásaik kimerültek, így a csapat elveszítette minden szövetségesét, sőt reményét is. A világ minden szegletéből hatalmas erők csapnak le Ketterdamra, hogy megszerezzék a jurdaparem nevű veszedelmes szer titkát.

Régi riválisok és új ellenségek bukkannak fel, hogy próbára tegyék Kaz csavaros eszét és a csapat törékeny hűségét. Háborúra kerül sor a város sötét, kanyargós utcáin – bosszúért és megváltásért vívott harc, ami eldönti a Grisaverzum sorsát.

Véleményem: Az ilyen könyvek miatt sajnálom, hogy felhagytam az ifjúsági regények olvasásával (legalábbis idén megfogadtam, és remélem, nem esek ismét csapdába). A Hat varjú előtt a Hamis herceg volt az utolsó olyan trilógia, amit értékelni tudtam (imádtam, de ez már más tészta), azóta minden vörös pöttyös csak végtelenül felidegesít és elveszi a kedvem (lásd: A kegyetlen herceg). Nem a könyvekkel van baj (vélhetően), csupán azzal, hogy kinőttem belőlük.

Nade! A Bűnös birodalom! Ez egy csoda. Vagy 10 kilót fogytam a könyv alatt (tehát még az egészségemnek is jót tett). 

Régen olvastam már az első részt, nem is emlékeztem szinte semmire, viszont időm (és őszintén, kedvem sem) volt, hogy újraolvassam, tehát úgy álltam neki, hogy "majdcsak eszembe jutnak a dolgok". Na, hát nem jutottak. Ködösen emlékszem csak az első kötetre, viszont az biztos, hogy ez a rész sokkal, de sokkal jobban tetszett, mint az első. Ha spoilermentesen akarok beszélni a könyvről, akkor csak az érzelmeket tudom nektek felsorolni, amiket a könyv kiváltott belőlem. 

Kaz csavaros esze többször is görcsbe rántotta a gyomromat. Én ennyiszer még sosem voltam átverve. Nem is tudom, kire haragudjak érte. Legalább háromszor tettem le a könyvet, mert úgy voltam vele, hogy nem bírom elviselni, hogy elkapták őket! Egy-egy rossz kimenetelű terv után többször is napokra félretettem, mire megacéloztam annyira a lelkemet, hogy folytatni tudjam SPOILER aztán már a következő fejezetben kiderült, hogy Kaz mindent kézben tart, vagy ha mégsem, hát van egy új terve. SPOILER VÉGE Iszonyatosan kimerítő volt ennyit aggódni értük, a papírt tépni (persze csak képletesen) az idegtől, de héj! Totál megérte! Ráadásul nagyon tetszett a sérült, bizonytalan, legyőzött Kaz is. Tudom, pszichopata vagyok, de imádom elveszettnek, kétségbeesettnek, legyőzöttnek látni a legyőzhetetleneket. Kaz pedig túl sokáig volt a rendíthetetlen bandavezér, és jólesett látni, hogy ő sincs fából. 

Ja, és megsiratott. Többször is, nem csak a vége. Kint pityeregtem a teraszon, arra várva, hogy valaki hazaérjen, és átöleljen, mert fájt. Fájt Kaz és Inej, fájt Jesper, fájt Matthias, fájt minden. És Vivi azt szereti, ha fáj, szóval ezt a könyvet nagyon szerettem. Jobban, mint az első kötetet. 

Mind a hat varjú szerethető karakter volt, de nálam Kazt senki sem körözi le. Élek-halok a (lelkileg) sérült karakterekért, és ő minden egyes igényemet kielégítette. A kapcsolata Inejel pedig egyenesen tökéletes. SPOILER Összejöttek? Nem. Volt akár egyetlen csók is? Nem. Hisz alig bírták megérinteni egymást! SPOILER VÉGE Minden egyes sebük, tehetetlen és tétova bénázásuk tökéletesen visszaadta, milyen az, ha két lelkileg törött ember próbálja meg szeretni egymást. A duológia végére odáig jutottak, ameddig egy ilyen páros a legjobb esetben eljuthat, és ezért hálával tartozunk Bardugonak, mert választhatta volna a rosszabbik utat is (Kaz karakteréből kitelt volna).  

És ha már itt tartunk, hadd mondjam el, mennyire örülök, hogy ebben a regényben a karaktereket nem a szerelem mozgatta. Voltak románcok és párosok, ott volt Kaz és Inej, Jesper és Wylan, Matthias és Nyina, de azt a sok tervet, csalást és bajkeverést nem azért eszelték ki, hogy a végén boldogan éljenek egymással. Azt a rengeteg pénzt, amit szereztek, nem arra akarták fordítani, hogy egymással élhessenek. A céljaik a szerelemtől függetlenek voltak, és nem adták volna fel őket a szerelmükért. Kaz nem hagyta volna ott Ketterdamot, csakhogy Inej oldalán legyen. Ha Matthias nem tart Nyinával, a lány akkor egyedül ment volna Ravkába. Jesper is Ketterdamban hagyta volna Wylant, ha azzal segít az apján. És attól, hogy a szerelem nem lett túlmisztifikálva, nem az lett minden mozgatórugója, sokkal hitelesebbé és életszerűvé váltak a karakterek. Mert bemutatta, hogy vannak fontosabb dolgok a szerelemnél, és attól még, hogy valaki nem a szerelmet válassza, nem lesz rossz, vagy megkeseredett ember. Ez az, ami engem végtelenül el tud szomorítani az ifjúsági könyveknél; hogy mindent a szerelem irányít. 

Kíváncsi lennék egyébként az eredeti sorozatra is, bár ugye sok mindent lespoilereztem azzal, hogy ezzel a duológiával kezdtem, meg ugyebár az Árnyék és Csont női főszereplős, ami annyira nem vonz… És nem szeretném elrontani magamnak ezt a duológiát, mert simán megállja a helyét az eredeti sorozat nélkül is, és esélyes, hogy az eredeti ezek után csalódást okozna.

Szóval a lényeg az, hogy ez a duológia fantasztikus. Veszélyesen okos, agyafúrt, izgalmas és valóságos. Engem Ketterdam nem vonz. Nekem hányingerem van a várostól. Megértem, Kaz miért akar maradni, de én semmi pénzért nem laknék ott – és turista sem lennék, ha már itt tartunk. Gyomorforgató egy hely, ami gyomorforgatóvá változtatja az embereket. De olvasni róla egészen más. Ezt a két kötetet még sokat fogom forgatni.

Kedvenc idézetek:

"Néha jó dolog bolondnak érezni magad […]"

"– Ketterdamban nincsenek jó emberek – mondta Kaz. – Nem jön be nekik az éghajlat."

"Szörnyű érzés, nem igaz? Amikor az ember tudja, hogy valaki a kezében tartja az életét."

"Sosem győzhetsz, ha csak egy játékot űzöl."

"Elmennék érted. Ha nem tudnék járni, kúszva mennék odáig. Akármennyire összetörtünk is, megtalálnánk együtt a kiutat… Kivont késsel és tüzelő pisztollyal. Mert ahhoz értünk. Soha nem adjuk fel a harcot."

"Jesper bölcsen bólogatott.

– A friss vidéki levegő, temérdek zöld mező… barangolásra. Én is vidéken nevelkedtem. Ezért nőttem ilyen magasra.

Alys a homlokát ráncolta.

– Egy kissé túlságosan is magasra.

– Nagyon nagy birtokon éltünk."

Forrás