Neil Gaiman: Coraline

Cím: Coraline
Író: Neil Gaiman
Kiadó: Agave Könyvek
Oldalszám: 126
Első kiadás éve: 2002

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Coraline családjának új lakásában huszonegy ablak és tizennégy ajtó van. Tizenhárom ajtó nyílik és csukódik. A tizennegyedik zárva van, mögötte csak egy téglafal, amíg egy nap Coraline ki nem nyitja, és egy átjárót nem talál egy másik házba, amely a sajátjuk mása. Csak mégis más…

Eleinte a másik lakásban minden csodás. Jobb a kaja. A játékdobozban felhúzható angyal van, amely körbe-körbe repül a szobában, a könyvek képei mozognak, a dinoszaurusz-koponya csattogtatja a fogát. És van itt Coraline-nak másik anyja és másik apja is, akik azt akarják, hogy velük maradjon. Legyen az ő kislányuk. Meg akarják változtatni, és többé el nem engedni. Ebben a lakásban a tükör mögött még más gyerekek is csapdába estek. Coraline az egyetlen reményük. Be kell vetnie minden ravaszságát, hogy megmentse az elveszett gyerekeket, a szüleit és saját, normális életét.

Véleményem: Nem szeretném túlmisztifikálni ezt a könyvet, mert lehet bele nagyon sokat és nagyon keveset is látni. 

A nagyon sok így hangzik: képzeld el, hogy tizenegy éves vagy, esik az eső, nem mehetsz sehova, és borzasztóan unatkozol. Úgyhogy kitalálsz magadnak egy kalandot, egy felfedezést. Lehet, hogy mindaz, ami ebben a könyvben történt nem is valós, nem is horror, csak egy tizenegy éves, unatkozó kislány fantáziaképe, amivel elüti a ködös délutánt.

De az is lehet (és ez a kevés), hogy a cselekmény valóban megtörtént, valóban van egy ajtó, ami néha egy másik valóságba nyílik, és ahol egy másik anya el akarja ragadni Coraline-t. 

Mindegy is, hogy melyik verziót tartjuk elképzelhetőbbnek, mert mindkettő megállja a helyét, és ettől olyan érdekes a könyv. Ijesztő gyerekmesének tökéletes. Én ebből már kinőttem, az ingerküszöböm is indokolatlanul magas, én nem ijedtem meg, nem borzongtam, nem éreztem át a félelemet. De egy gyerek átérezte volna, és ez a lényeg, mert nekik íródott.

A legtöbb meséhez képest ez világépítésben részletesebb volt. Az maradt meg, hogy Coraline-ék házában volt egy festmény egy gyümölcsös tálról, ami a másik valóságban is ott volt a házban, csakhogy a könyv végére valaki megette belőle a gyümölcsöket, és csak az almacsutka maradt. Az ilyen részletekkel engem le lehet venni a lábamról. 

Sajnos a főgonosz indítékait (hogy mit is akar Coraline-tól és miért akarja) nem sikerült megértenem, ami baj, tekintve, hogy lényeges eleme a történetnek, de a gyerekek, akiknek a mese szól nem gondolnak bele ilyenekbe. Nekik még elég, hogy a gonosz azért gonosz, mert csak (ezért működött Voldemort karaktere is). 

Nem tudok rosszat mondani a regényre, de dicsérni sem tudom, mert hozta, amit egy jól megírt mesének hoznia kell. Az illusztrációkat illeti a dicséret, azok nagyon jól sikerültek.

Egy valamiről viszont szeretnék beszélni, és ez nem kapcsolódik szorosan a történethez. Gyakori véleménynek látom azt, hogy kritizálják Gaiman írói stílusát. Ez engem azért zavar, mert ha Gaiman nem ír jól/furcsán ír, akkor kérdem én, ki ír jól? Való igaz, hogy sokkal precízebben, dinamikusabban, hatásosabban, hangulatosabban és profibban fogalmaz, mint a YA, NA, ifjúsági könyvek írói, akiktől örülök, ha egy szépen megfogalmazott mondatot találok 400 oldalon belül. Sajnos a legtöbb felkapott történet írója nem ír jól. Csak éppen olyan történetet írnak, amire igény van, ami beteljesíti az olvasók vágyait, így a stílus már nem számít. És igen, való igaz, hogy a sok középszerű, nem túl tehetséges íróktól való tonnányi olvasás után egy jó író stílusa furcsának és „megszokhatatlannak” hat. Hát, ilyen az, amikor az emberek sok rosszul megírt könyvet olvasnak. És nem mondom azt, hogy klasszikusokat kell olvasni (én sem teszem), de tessék egy kicsit kimozdulni a komfortzónából, elszakadni a felkapott, klisés és rosszul megírt YA, NA, ifjúsági, erotikus sztoriktól, mert ezeknek a szövege nem jó. Ezeknek a története az, ami vágybeteljesítő, így a stílusa nem számít (annyit). De amint az olvasók találkoznak egy olyan történettel, ami alapvetően nem vágybeteljesítő (a Coraline ilyen, elvégre nincs benne szerelmi szál, erotika, általános emberi problémákat érintő téma, amit az olvasónak jól esik kibeszélnie "kiolvasnia" magából), így jobban odafigyelnek a stílusra, ami, hát... más, mint az ifjúsági regények szövegének megkérdőjelezhető minősége.

Ez csak az én véleményem, de jól esett kiírni magamból. Nem kell velem egyetérteni. :)