2022. július 17., vasárnap

Alessandro Baricco: Novecento

Cím: Novecento
Író: Alessandro Baricco
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 84
Első kiadás éve: 2003

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: A Virginian nevű gőzhajó a két világháború között járt Európa és Amerika között – fedélzetén milliomosokkal, emigránsokkal és egyszerű, hétköznapi emberekkel. A fennmaradt legenda szerint a hajón esténként egy különös tehetséggel, páratlan improvizációs képességgel megáldott zongorista szórakoztatta a közönséget. Semmihez sem fogható muzsikájával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Azt is mondják, egész életét a hajón töltötte, ott született, és lábát soha nem tette szárazföldre. Hogy miért, senki sem tudja, életének talányos rejtélyét magával vitte – örökre.

Véleményem: Kétszer kellett elolvasnom ezt a könyvet, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat róla. Két olvasás között kevesebb, mint egy hónap telt el. Ma reggel arra keltem, hogy én ezt újra el akarom olvasni. Már az első alkalommal is éreztem, hogy ez egy új kedvenc lesz, de akkor olyan sok minden kavargott bennem, hogy nem voltam biztos benne, hogy csak sikerült (végre) felkavarnia egy könyvnek, vagy istenigazából szerettem.

Nos, most rájöttem, hogy mindkettő.

Nekem ez a könyv arról szól, hogy a félelem nevében feladod az álmaidat. Novecento ezt nagyon szépen kifejti a végén, bár elsőre nem igazán tudtam ezt így megfogalmazni. Novecento egy hajón született, és harminckét év alatt semmi sem indokolta, hogy leszálljon onnét; nem várt őt ott senki, szóval miért tette volna? Egy napon azonban úgy döntött, hogy leszáll, hogy lássa a világot.

Baricco olyan szépen leírta, hogy "A világot, meglehet, soha nem látta. De a huszonhét év alatt ott, a hajón az egész világ megfordult..." A hajó népének elmesélése alapján a világ rengeteg tájáról hallott már, úgy érződött, mintha ő maga is ott járt volna, de a saját szemével sosem látta. De mikor végre elhatározta magát arra, hogy leszálljon, és megnézze, a félelem visszatartotta. És az a félelem, hogy leszálljon a hajóról még sok mástól is megfosztotta: hogy feleséget szerezzen. Hogy apa legyen. Hogy boldog legyen. SPOILER És Novecento inkább meghalt, minthogy szembenézzen a félelmével. SPOILER VÉGE. Ez a félelem, az, hogy Novecentónak minden vágyáról le kellett mondania miatta volt az, ami felborogatta a lelki egyensúlyomat. Fura, mi? Az eszembe sem jutott egyszer sem, hogy boldogtalan lenne, amíg ő maga azt nem mondta, hogy "soha többé nem leszek boldogtalan". Kétszer olvastam, és elfelejtettem, hogy Novecento boldogtalan volt. Mindkétszer akkor jöttem rá erre, mikor kimondta azt a mondatot - pedig másodszorra már úgy kellett volna nekiindulnom, hogy ezt tudom. De elfelejtettem, mert Novecento küzdött, hogy ne legyen az, és nem csak magával, velem is elhitette. 

Az értékelésekből nekem nagyon hiányzott az, hogy az emberek ne csak azt mondják, milyen gyönyörű volt ez a regény, hanem kérdéseket tegyenek fel... Azokat a kérdéseket, hogy "Vajon tényleg lehet ennyire erős az ismeretlentől való félelem?""Menni vagy maradni, és a maradás megéri-e ezt az árat?""Vajon Novecento gyáva volt, vagy bátor?""Vajon Novecento feladta, vagy győzött?" Nem akarok választ ezekre, és ebben a könyvben az volt a jó, hogy nem is adott választ egyikre sem. Csak felvetette őket, és kitöltötte bennem azt az űrt, amit Novecento hagyott. Mert amíg vannak kérdések, addig válaszok is vannak, és az a válasz attól függ, én hogy tekintek a könyvre. Lehet, hogy túlgondolom, mindenesetre én ezt szerettem benne.

És persze azt, hogy... egyszerűen csak szép volt. Olyan szép. Tulajdonképpen nem is lelkizett annyit, mint azt a leírásomból gondolhatnátok, mert csak elejtett félmondatok voltak, és az olvasónak kellett befejeznie az író félbehagyott gondolatait, de pontosan ez volt az, ami miatt ilyen erős élmény volt. Rövid, velős, de gyönyörű. Zseniális.

Kedvenc idézeteim (SPOILERES!):

[…] a billentyűzet végtelen/
Azon ott nincsen zene, amit eljátszhatnál. Rossz székre ültél fel: Isten játszik e zongorán/

 

Nehogy azt hidd, hogy ő, Novecento leszállt.



2022. július 16., szombat

Ocean Vuong: Röpke ​pillanat csak földi ragyogásunk

Cím: Röpke ​pillanat csak földi ragyogásunk
Író: Ocean Vuong
Kiadó: Európa
Oldalszám: 368
Első kiadás éve: 2020

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Ocean Vuong könyve brutálisan őszinte, költői nyelven megírt vallomás a szerelemről, a családról, a bevándorlásról, a szegénységről és a szeretetről. A húszas éveiben járó fiú, Kiskutya, anyjának írott levelében meséli el családjuk történetét, amelynek gyökerei a háború sújtotta Vietnámtól az amerikai Hartford városáig nyúlnak.

A fiú alámerül anyja bombák szaggatta emlékképeibe, hogy elmesélje a háború okozta traumákat, a kivándorlás és az új otthon keresésének nehézségeit, valamint kettejük függőséggel és frusztrációkkal terhelt kapcsolatát. Mindeközben keresi azokat a szavakat is, amikkel őszintén megvallhatja a dohányföldeken dolgozó, drogfüggő fiúval, Trevorral való barátságát és vonzalmát. Vuong lenyűgöző sűrűséggel és megértéssel beszél a különböző világok határán lebegő emberekről, arról, hogyan élhetjük túl a való élet sivárságát, és arról, hogyan gyógyíthatjuk és menthetjük meg egymást anélkül, hogy elfelednénk, kik vagyunk.

Véleményem: Ez a könyv nagyon sok minden szeretett volna lenni, és ezért semmi lett. Az elején még kifejezetten érdekes volt, szeretem az ilyen típusú, mesélős, levélként megírt történeteket, a koncepció pedig, hogy mindezek a levelek egy olyan anyának szólnak, aki nem tud olvasni, egyszerre szomorított el, és birizgálta a fantáziámat. Sőt, maga a kivándorlás, a traumák, az új otthon keresése, és azokban az időkben szövődő meleg kapcsolat is nagyon érdekelt. De ezek egyike sem fogott meg. Mindegyik egyszerre volt sok, és mégis kevés.

Ennek azt hiszem az az oka, hogy hiába volt a könyv gyönyörűen megírva, tele metaforákkal, költői képekkel, barokk körmondatokkal, és olyan szépen leírt/megjelenített képekkel, hogy a könnyem folyt, az egész túl sok volt. Ez alatt azt értem, hogy néhol oldalakon keresztül elveszett az író az akkori sportok elemzésében, a berendezés költői megjelenítésében, de a legfájóbb, hogy bekezdéseken keresztül beszélt a semmiről. Leírt egy sort, ami érdekes volt, ami fájt, ami megfogott, majd innét elkalandozott olyan irányokba, amiknek a leghalványabb köze sem volt a témához. 

És igen, nagyon mély, nagyon igaz és húsba vágó gondolatok voltak a könyvben, amiken néha felszisszentem, megálltam, hogy megemésszem, vagy letettem a könyvet, hogy feldolgozzam. De mindez a könyv 30-40%-a. A többi 60-70% csupa barokk körmondatba foglalt tájleírás, teljesen felesleges karakterek egész élettörténetének bemutatása, egy-egy munkafolyamat részletes leírása vagy épp egy oda nem illő, teljesen elvont érzelmi folyamat részletezése, ami sehogy sem illik a közegbe. 

És mivel a könyv egyetlen erénye, hogy gyönyörűen megfogalmazott, sajnos ebben ki is merül minden, ami tetszett benne. Nem szól semmiről. A kivándorlásról sehol nem esett szó; Kiskutya onnét indít, hogy már Amerikában élnek, és nem fogadják el őket, arról nem beszél, milyen volt Vietnámban élni, és milyen Amerikában. Csak az hangzik el, hogy itt megvetik őket. Traumák vannak bőven, és az ebből fakadó toxikus románcot is szerettem. Kiskutya nem elég, hogy az élet más területein folyamatos megaláztatásban élt (elméletileg, mert erre is csak néhány példa lett hozva, és nagy vonalakban vázolva), de még azt is hagyja, hogy a másik fél a "kapcsolatukban" úgy kezelje... mint egy kutyát. Nagyon szépen le volt vezetve, hogy miért érzi úgy, hogy neki szüksége van erre a toxikus kapcsolatra, ez az első olyan könyv, amiben elhittem a főszereplőnek, hogy igen, baszki, ez a srác teljesen indokoltan van ebben a rohadt toxikus kapcsolatban, és baszki, megértem őt. Gyönyörűen bemutatta, hogy miért marad valaki benne egy ilyen kapcsolatban, annak ellenére is, hogy ő maga is tudja, hogy nem tesz jót neki. Drága írók, innen tessék informálódni, ha hasonló kapcsolatra épülő történetet akartok írni! 

A szép és igaz gondolatok ellenére azonban voltak olyanok, amikkel nem igazán értettem egyet. Ott volt például az a rész, amikor Kiskutya az amerikai feketék helyzetéről beszélt, és azt kifejezetten jónak írta le. Kicsit furcsa volt, hogy ennyire az ázsiaiak elnyomására volt kiélezve a történet eleje, a feketéket pedig szinte egyenrangúként kezelte a fehérekkel, amikor tudjuk, hogy ez nemhogy a 70-80-90-es években, de még ma sincs így.

Aztán ott volt az a teljesen indokolatlan jelenet, amikor Kiskutya elmondta az anyjának, hogy a fiúkat szereti, ő pedig élből azt kérdezte, de hogy "de ugye nem fogsz női ruhákat hordani?" Ez nagyon jól bemutatta, hogy menyire nincsenek tisztában az emberekkel azzal, hogy mit jelent melegnek lenni, és egyenesen arányos náluk ez a szó a crossdressinggel vagy a transzvesztitizmussalAz azonban, hogy az író továbbment, és hagyta a karakterét, hogy gondolatban megerősítse: "már hordtam női ruhát, és megtenném újra", de végül a könyv során sosem tette meg "újra" azt sugallja számomra, hogy Vuong ezzel egyszerre akarta érzékenyíteni a népet a transzvesztitiák felé is. Viszont ezzel szerintem csak sikerült tovább erősíteni azt az általánosítást, hogy a melegek női ruhákba öltöznek; ami, ugyebár, tudjuk, hogy hülyeség, és a kettő között nincs kapcsolat.

A könyv utolsó harmadát már szinte ledaráltam, csakhogy végre vége legyen, mert addigra tényleg nem volt már miről mesélnie Vuongnak, és vég nélkül, oldalakon át tartott a semmiről való értekezés, és a szép mondatok összekapcsolása, amiben a semmit szerette volt kiszínezni. Néhol annyira elvesztettem a fonalat, hogy csak olvastam, de nem értettem, hogy mit, és újra kellett olvasnom az oldalt, hogy történt-e egyáltalán valami. Nem, sajnos nem történt.

Úgyhogy hiába volt nagyon szépen megírva, ami kifejezetten jót tett a szépérzékemnek, és kicsit fel is töltötte a lelkem, a könyv nagyon hamar vált unalmassá, története pedig nem igazán volt, mert a szépség a cselekmény rovására ment. A könyv három részre volt osztva, és a II. részben konkrétan csak bekezdésekbe voltak dobálva a mélyebbnél mélyebb (és néha összefüggéstelen, egymáshoz nem kapcsolódó) gondolatok, amit bár gyorsan lehetett olvasni, de teljesen leszívott az, hogy tartsam az iramot az író ide-oda csapongó gondolatmenetével.

Kedvenc idézeteim:

Néha az, ha valaki gyengéd hozzád, úgy érződik, mint annak a bizonyítéka, hogy tönkretettek.

Azt mondják, semmi sem tart örökké, de valójában csak attól félnek, hogy tovább fog tartani az a dolog, mint ameddig szeretni tudják majd.  

[…] nem lehet anélkül uralkodni, hogy ne legyen alattad valaki.

Tudtad, hogy a szomorúságból meg lehet gazdagodni?

Kikerüljük magunkat, hogy haladjunk.