Író: V. E. Schwab
Kiadó: Agave
Oldalszám: 608
Első kiadás
éve: 2021
Rendeld
meg ITT!
Fülszöveg:
Egy élet, amire senki nem fog emlékezni. Egy történet, amit soha nem
felejtünk el.
Franciaország, 1714: egy fiatal nő végső
elkeseredettségben fausti alkut köt az ördöggel, hogy örökké éljen, ám ezért
cserébe súlyos árat fizet. Az ördög megfosztja a világban elfoglalt helyétől,
és arra kárhoztatja, hogy mindenki elfelejtse, akivel találkozik.
Így kezdődik Addie LaRue évszázadokat és
kontinenseket átívelő, felejthetetlen története. Művészek múzsájaként vonul
végig a történelmen, melynek során egyetlen társa az ördög, aki minden évben
felkeresi az egyezségük évfordulóján.
Aztán egy napon, egy manhattani
antikváriumban Addie belebotlik valakibe, aki emlékszik rá. És ekkor rájön,
hogy nem menekülhet örökké a végzete elől.
Véleményem:
Addie LaRue élete nem csak láthatatlan volt, hanem unalmas is. Itt egy könyv,
ami majdnem 600 oldalas, és nem mesélt el semmit. Itt egy remek koncepció, ami
nem lett kihasználva. Itt vannak a lehetőségek, amik el lettek szalasztva. Mert
nem volt történet. Nem volt cselekmény. Nem történt semmi. Az hagyján, hogy
nagyon nehezen indul be, mert az eleje még érdekes is volt, ahogy írtam,
szerintem az egész alapkoncepció nagyon klassz. De úgy érzem, hogy az írónő túl
nagy skatulyába zárta a karakterét, nem hagyott elég kiskaput, elég
mozgásteret, amiben dolgozni tudott volna. Olyan szabályokat állított fel,
amiknek a keretein belül nemhogy élni lehetetlen, de történetet alkotni is az.
Így pedig az egész könyv egy borzalmas küszködésnek érződik. Addie küszködik,
hogy ne csak lézengjen körbe a földbolygón háromszáz éven keresztül, az írónő
küszködik, hogy valami érdemleges cselekményt is megjelenítsen, ne csak a fák
komor hajlongását az elkopott föld felett, amelyen átfújt az idő szele, és az
olvasó (én!) is küszködik, hogy ne tegye le a könyvet a 150. oldal után, hanem
képes legyen végigolvasni a semmit. És bár ironizáltam a
fák komor hajlongásával az írói stílussal, valójában a könyv egyetlen
eleme, ami miatt nem voltam hajlandó letenni, az az írónő stílusa volt. Valami
gyönyörűséges ez a szöveg. Túlírt, igen, irgalmatlanul. Ha kevesebb időt
töltünk el érdektelen erdők és pubok bekezdésnyi néha oldalnyi leírásával,
fele ilyen vastag könyv lett volna az eredmény, és fele ilyen elégedetlen az
olvasó (én!). Az ember könnyebben olvas a semmiről, ha az potom 300 oldal után
véget ér.
Egyedül a
történet vége keltette fel némileg az érdeklődésemet, Luc és Addie kapcsolatát
ittam, mint a vizet, és az nagyon tetszett, ahogy a köztük
lévő háború zajlott az évszázadok folyamán. Slow burn volt, kellemes-karcos, és
nagyon kielégítő az olyanoknak, mint én (értsd: akik jobban szeretik a beteljesületlen
szerelmet és az enemies-to-lovers-to-enemies románcot). De ez kevés, sajnos,
nagyon kevés, hogy érdekessé tegyen 600 oldalnyi unalmat. Valójában oldalról
oldalra eltűnődtem, mekkora makacsságra van szüksége Addie-nek ahhoz, hogy
kibírja ezt az őrjítő semmittevést és lézengést háromszáz éven át. Luc nem volt
annyira szexi, hogy megérje harminc+ éveket várni rá. A világ nem lehet elég
nagy, hogy az ember egymagában jólesően elkószáljon benne. A semmittevés sem
lehet olyan kielégítő, hogy évszázadokig elviselhető legyen. Persze volt szó
arról, hogy Addie egyszer valóban meg is őrült (említés szintjén csupán, pedig
én szívesen olvastam volna arról az őrületről). De csak egyszer. Aztán
kijózanodott.
Az is nagyon
furcsa, milyen könnyen esett szerelembe, és mennyiszer! Persze Magnus és az
ő seventeen thousand?! tizenhétezer (millió, kérdőjel)
szeretője után Addie még egész visszafogott volt. És persze, unatkozott, nem
volt más dolga, mint szeretőket gyűjteni. De egy idő után abba is könnyen bele
lehet unni. Ő azonban úgy tűnt, szívesen járja ugyanazokat a köröket újra és
újra, ami csak azért érdekes paradoxon, mert éppen azért kötötte meg az alkut,
hogy élhessen, mielőtt meghal. Érdekességre és újdonságra vágyott. Ehelyett
napról napra ugyanazokat a dolgokat ismételte, csak másik városban, országban,
kontinensen.
Sajnos, amilyen kíváncsi voltam erre a történetre, annyira könnyen fogom elengedni, és olyan megkönnyebbüléssel teszem vissza a polcra, hogy (valószínűleg) soha ne vegyem le újra, mert nem hagyott bennem mély benyomást. És a benyomás ugyebár fontos. Ezt Addie tudja a legjobban. :)
Kedvenc idézetem:
Egy jelentéktelen helyen nem lehet jelentőségteljes életet élni.