T. J. Klune: A suttogó ajtón túl

Cím: A suttogó ajtón túl
Író: T. J. Klune
Kiadó: Metropolis Media
Oldalszám: 450
Első kiadás éve: 2022

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Wallace Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.

A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…

Véleményem: Egészen az utolsó előtti fejezetig teljesen indokolatlanul 5 csillagot akartam adni ennek a könyvnek. Valahogy jókor talált meg. Kedves volt, kellemes, és nem kellett túlagyalni. A dolgok egy bizonyos mederben folytak, és egy bizonyos irányba tartottak. Aztán a meder fogta magát, és csinált egy hátraarcot, és elindult oda, ahonnét jött. Értsétek ezt úgy, hogy volt egy elképzelésem arról, hogyan fog végződni ez a történt; sőt, igazából mást el sem tudtam képzelni neki. Valahogy végig egyféle végkifejlet volt a fejemben, és ezért nem lehet engem hibáztatni, ugyanis a könyv is arra terelt. Aztán a 22. fejezetben (ami az utolsó az epilógus előtt) egyszer csak puff; Klune az egészet tönkretette. Mindent, amit felépített, mindent, amit elképzeltem. És ez a hirtelen váltás olyan törést okozott bennem, hogy hirtelen elfeledkeztem minden jóról, amit szerettem ebben a történetben, és le kellett tegyem. Úgy gondoltam, várok egy kicsit, hogy emésszem, ami történt. Tudjátok, mint amikor gyászol az ember. De nem tudtam túltenni magam rajta, szóval csak elolvastam az epilógust, ami már egyszerűen csak idegesített. Igen, ez a legjobb szó erre. Idegesített az utolsó fejezet, mert egyszerűen szembement mindennel, amit Klune mondani akart. (Ha nem zavar a spoiler, vagy ha olvastad már a könyvet, a poszt végén ezt bővebben kifejtem).

Amikor először teázol velünk,
idegen vagy.

Egyébként örülök, hogy a molyos vélemények visszatartottak attól, hogy magas elvárásokat állítsak; többen is írták, hogy csak mert a Ház az égszínkék tengernél magasra tette a lécet, ezt a könyvet nem szabad ekkora elvárással elkezdeni. Úgyhogy nem tettem. Úgy kezdtem bele, hogy nem fog tetszeni. Ehhez képest pedig jól teljesített.

A témaválasztást díjaztam, ötletes és kedves volt a szellemek a teaházban koncepció, azonban a hangulatot nekem sehogy sem sikerült átadni. Több jelenet is volt a teacserjék között, teafőzés és teázás közben, az egész könyv a teaházban játszódott, de a hangulat egyszerűen hiányzott belőle. Az egésznek hol mélabús, hol pedig komikus hangulata volt.

A humort a karakterek hozták, főleg Nelson, Hugo nagyapja. Klune itt is megcsillogtatta a humorérzékét, nagyon sokat tudtam nevetni a könyvön; ez azonban nem változtat a tényen, hogy a legtöbb humort az hozta, hogy kinevették, vagy kínos helyzetbe hozták Wallace-t – ezzel nincs baj, ha az ember a barátaival hülyéskedik így, de Wallace alig megérkezett, már kifigurázták. Épphogy csak meghalt, a temetésén találta magát, majd egy kaszás elvonszolta egy isten hátamögötti teaházban (Wallace utálja a teát), és még fel sem fogta, mi történt vele, dühös volt, és félt, mire Nelson és Mei (a jóindulatú kaszás) már azon viccelődtek, hogy Mei a saját temetésén talált rá... Ez aztán az empátia. 

Meit szerették folyamatosan a legjobb kaszásként emlegetni, holott eddig összesen két ügye volt, korábban csak "gyakornok" volt egy másik kaszás mellett, és roppant fiatal. Biztos vagyok benne, hogy vannak még odakint kaszások, akik egész életükben halottakkal foglalkoztak, szóval ne sértsük már meg őket ennyire. Ezenkívül nem sok dolga volt azon kívül, hogy begyűjtötte a szellemeket, és elvitte őket a teaházba. Ehhez igazán nem kell nagy szakértelem. 

Amikor másodszor teázol velünk,
nagyra becsült vendék leszel.

És ha már feladatokról beszélünk... Valaki, aki olvasta a könyvet legyen szíves magyarázza el nekem, mi volt pontosan Hugo munkája... Mert elmondom, én mit láttam: Mei elment, összeszedte a szellemet. Szellemecske bement a teaházba, Hugo megitatta egy testreszabott teával, majd elmondta neki, hogy nem lesz semmi baj, biztonságban van, nem kell félnie, és csak akkor kell továbbmennie, ha készen áll. Ezt elmondta napjában háromszor, a köztes időben pedig reggeltől estig vezette a kis teaházát, csak este volt ideje beszélgetni a szellemekkel. Nagyon bizonygatta, hogy ő nem egy pszichológus, de az volt; a rosszabbik fajtából. Valamelyik molyos tag hasonlította Buddha bölcsességeihez a szónoklatait, nos... nem tévedett sokat. A baj csak az, hogy közhelyeket ismételgetett. Azt mondta, "ő majd segít", de mit csinált tulajdonképpen? Beszélt a szellemekhez, akik vagy dühösek voltak, mint Alan, vagy féltek (és dühösek voltak), mint Wallace. És Hugo nem tudott semmit. Nem tudta, mi van az ajtón túl, nem tudta, mi történik ott a halottakkal - ami érthető persze, de akkor ne tegyünk már úgy, mintha mi lennénk a nyugalom néger Dávid szobra, mert nevetségesen hat. Elmondta párszor, hogy igazságtalan az, ami történt velük, és sajnálja, de már vége a fájdalomnak, és a többi. Szerintem ha van totál felesleges munka, akkor az ez. És végül is mit ért el vele? Mindegyik ügy, amelyik hozzájuk került, balul sült el. Lea úgy lett átrángatva az ajtón, nem akart menni, az anyja majdnem beleroppant, Cameron ott lett hagyva, mint egy darab zombi, lesz, ami lesz vele alapon, Alan olyan dühös volt, és Hugo nem tudott mit kezdeni vele (egyszerűen nem azt mondta neki, amit Alannek hallania kellett, mert ugyanazt ismételgette mindenkinek, holott minden ügy más, minden ember más, minden emberrel máshogy kell beszélni). 

Na és Wallace. Először is hadd jegyezzem meg, hogy Wallace kiköpött Linus Baker az író korábbi regényéből. Az elején ugyanúgy utálatosak mindketten, majd ugyanabba az irányba haladnak, még ugyanúgy is gondolkodnak, és a hangjuk/hangulatuk is ugyanolyan. Kivételesen ez nem zavart, mert annyira szerettem a Ház az égszínkék tengernélt, hogy jólesett ez a hasonlóság (ettől függetlenül azonban ez egy negatívum). Szóval Wallace... Ő addig volt érdekes, amíg seggfej volt. Addig volt némi személyisége. És bár tetszik az a vonal, amit Klune karakterei bejárnak – utálatos karakterekből szerethető karakterek lesznek –, Wallace ettől függetlenül elég uncsi lett a végére.

Vele kapcsolatban azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár mindenki "rossz embernek" nevezte a halál előtti énjét, azt, aki életében volt, szerintem nem volt az. Wallace csak rossz emberekkel volt körülvéve, rossz környezetben, rossz élethelyzetben élt, és nem volt sem oka, sem alkalma, hogy megmutassa (akár saját magának is), hogy milyen ember is valójában. Halálában olyan embereket talált, akik törődtek vele; Wallace ezt nem ismerte, és megdöbbentette, de később rákapott az ízére. És aki szeretve van, az szeretetet is ad, úgyhogy persze hogy megszerette a teaház lakóit, és persze, hogy jól bánt velük. Persze, hogy jobb ember lett, ha jó emberekkel volt körülvéve.

Amikor harmadszor teázol velünk,
családtaggá válsz.

És akkor térjünk rá a menedzserre, mert az majd egyenesen elvezet a könyv befejezéséhez is (amiről már nagyon szeretnék rage-elni). Ő volt ugyebár a big boss, aki az egész kaszások-révészek-szellemek ügyet felügyelte, és akit nem kedveltek, mert jól végezte a munkáját. Betartatta a rendet, ami szerint az élet működik, nyilván ez senkinek se szimpatikus. Azonban. Elég sok ellentmondás van a karakterrel kapcsolatban. Először is, SPOILER ugyebár áthajította Alant az ajtón. SPOILER VÉGE. Kérdéses ugyebár, hogyha ezt megteheti a szellemekkel, akkor miért vannak egyáltalán héjak? (A hájak azok a szellemek, akik túlságosan messze elcsatangoltak az élők világába, ahová már nem tartoznak, és röviden-tömören: elvesztették önmagukat, és zombiként mászkálnak (lásd Cameron)). Mi történne, ha a hájakat is csak úgy áthajítanák az ajtón? De még ha ezt nem is lehet megtenni, hogy fér bele az a menedzser nagy Rendjébe, hogy ilyen hájak mászkáljanak szerte a világban? Miért nem próbál tenni értük valamit? Bünteti őket? Nem elég, hogy meghaltak, még meg is büntetik őket, mert teljesen jogos zavarodottságukban, félelmükben és dühükben elmenekültek? Ez azért nem tűnik túl fairnek. 

Na és akkor a befejezés! Aki nem olvasta a könyvet, és nem akar spoilereket, az ugorja át ezt a bekezdést! 

Az is rendkívül érdekes, hogy egész végig annyira tartotta magát a rendhez, és eszerint szervezte a dolgokat, emiatt adott ultimátumot Wallace-nak, mégis, mikor Wallace végre elfogadta, ami történt vele, és át akart menni az ajtón, akkor a menedzser hirtelen meggondolta magát, és szólt az érdekében pár értelmetlen mondatot, majd visszahozta Wallace-t az életbe, és kaszássá tette. És most hadd rage-eljek. Ez annyira indokolatlan volt. Az egész könyv arról szólt, hogy követtünk el hibákat az életben, ért minket fájdalom, de a halálban mindez már nem számít, mert ott vége, és tovább, az ajtón túl a béke vár. Az ajtón túl az otthon van, amitől nem kell félni. Ez a szellem állapot csak egy megálló, ami arra szolgál, hogy megszabaduljunk a félelmünktől, és képesek legyünk továbbmenni. Az egész történet erre fókuszál; azt mondja nekünk, hogy függetlenül attól, akik voltunk, és amit tettünk, mind ugyanoda kerülünk, de ott béke vár. Ez a gondolat gondolom megnyugtatta az írót, aki elveszítette a barátját, és ha így van, annak nagyon örülök. De azzal, hogy visszahozta Wallace-t az életbe, tönkretette az egész történet üzenetét. Tudjátok, én mit képzeltem el? Igazából nem is csak képzelgés volt, mert az egész történet az elmúlásról, és a félelem elengedéséről szólt, szóval azt hittem, hogy úgy ér majd véget, hogy Wallace átmegy az ajtón, és megtalálja a békét. Hugonak fájni fog, de leél egy életet, és az ajtón túl találkoznak. Olyan szép lett volna! Édes istenem, úgy rákészültem, hogy fulladásig bőgöm magam, de imádni fogom minden percét, mert ez így lett volna tökéletes! A könyv is ebbe az irányba tartott. Aztán mintha valaki szólt volna Klune-nak, hogy változtassa meg. Olyan hirtelen volt az egész. Az egyik percben Wallace az ajtó felé tartott, a másikban pedig a menedzser visszahozta az életbe. Olyan szakadást okozott ez bennem, hogy képtelen vagyok úgy értékelni a könyvet, hogy figyelmen kívül hagyom, mekkorát csalódtam.

Na innen folytatódik a SPOILER MENTES vélemény.

Forrás

Néhány logikai baki, amik szúrták a szemem: volt ez a horog, ami összekötötte a szellemet a révésszel. Ha eltépték, a szellem "elszállt". Hogy hová azt nem tudom, gondolom tovább. Na mármost, amikor Wallace elszakította a maga horgát, akkor Hugoék egy egyszerű pórázzal kötötték oda dolgokhoz (kerítés, fa, asztal), hogy ne szálljon el. De amikor Wallace úgy döntött, itt az ideje továbbmenni, mert ő készen áll, akkor hiába csimpaszkodott a lábára egyszerre Mei, Apollo és Nelson, ők is felrepültek vele, mert nem tudták lent tartani. Hogyhogy nem vitte magával Wallace az egész házat, mikor hozzákötötték a kerítéshez?! Valaki magyarázza már meg, mert nem fogok tudni aludni.

Nelsonnak, aki elvileg képes egyik helyről a másikra teleportálni, futnia kellett a lépcsőn, hogy felérjen a harmadik emeletre, mielőtt Wallace átkelne. Miért?! Ilyenkor nem tud egyik helyről a másikra teleportálni?

Mindezek ellenére azonban én szerettem ezt a könyvet. Közhelyes Buddha bölcsességek, némely ponton bunkó karakterek és borzalmas befejezés ide vagy oda, nagyon kedves könyv volt. Persze nem történt benne túl sok minden, nem kellett szívrohamot kapni az izgalmakról. Csak beszélgettek és lelkiztek a szereplők, teát ittak, és a halált vitatták meg. Szerették egymást. Igen, azt hiszem, ezért szerettem a hibái ellenére is. Mert szeretetet árasztott.

Kedvenc idézeteim:

„– Örömmel láttam, hogy amíg élt, a szőrtelenítés híve volt. Szerencsére nem hanyagolta el, mert akkor most úgy töltené itt az időt, hogy egy elvadult bozót van a gatyájában.”

 

„– Ön kívül kemény, de belül mályvacukor – közölte Patricia.
Wallace-t még soha az életben nem sértették meg ennyire.”

 

„Mikor történt meg utoljára magával, hogy úgy tett valami, hogy nem várt érte viszonzást?
Wallace elgondolkodott, és eszébe jutott. 2006-ban történt.”

Képek forrása: ITT