Alexandra Christo: Egy birodalom végzete

Cím: Egy birodalom végzete
Író: Alexandra Christo
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 424
Első kiadás éve: 2021

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Annyi ​szívet gyűjtöttem be eddig, ahány éves vagyok.

Vagyis a hálószobámban összesen tizenhét rejtőzik valahol a homok alatt. Olykor-olykor leások, csak hogy lássam, mind megvannak-e még. Lenn a mélyben, vérben ázva. Megszámlálom őket, és megnyugszom, hogy nem lopták el egyiket sem éjszaka. Azon se lepődnék meg, ha így történne. A szíveknek hatalma van, a magamfajták pedig egy dologra vágynak még az óceánnál is jobban: hatalomra.

A HERCEG SZÍVE LENNE AZ IGAZI TRÓFEA!

Lira hercegnő egy királyi családból származó szirén, azok közt is a legveszélyesebb. A víz alatti világban nagy tiszteletnek örvend. Már csak egy szív hiányzik a gyűjteményéből – ám azt elhibázza. Anyja, a Tenger Királynője büntetésből átváltoztatja, mégpedig egy olyan lénnyé, amitől a legjobb undorodik: emberré. Elveszi tőle a bűvös szirénénekkel képességét is, és megparancsolja, hogy a téli napfordulóig vigye el neki Elian herceg szívét, különben ember marad örökre.

Hiába ő a leghatalmasabb emberi királyság trónörököse, Elian herceg csak az óceánon érzi magát igazán otthon. A szirénvadászat pedig a hivatása. Amikor kiment egy lányt az óceán habjaiból, hamar rájön, hogy ő bizony más, mint aminek először hitte. Az idegen megígéri neki, hogy a segítségére lesz, és együtt fogják megtalálni a módját, hogyan pusztítsák el a sziréneket. De vajon megbízhat a lányban? És vajon hány alkuba kell belemennie Elian hercegnek, mire megszabadítja az embereket a legnagyobb ellenségtől?

Véleményem: Jobbra számítottam.

A legnagyobb problémám az volt, hogy a főhősnőnk egyáltalán nem volt hiteles. Elméletben egy szirén, aki nem nagyon jár a földön, csak addig érintkezik emberekkel, amíg kitépi a szívüket, mégis tudott olyan dolgokat, amiket csak egy ember tudhat (khm, olyan dolgokat, amiket az eredeti mesében még Ariel sem tudott, aki naphosszat gyűjtögette a holmijaikat, és áhítozott a föld után). Olyan következtetéseket vont le az emberek természetéről, amiket csak egy ember vonhat le egy másik emberről, de egy kívülálló semmiképp. Erőltetett életigazságokat próbált belepasszírozni az írónő a könyvbe Lira száján keresztül, az emberi lélek és elme működéséről akart bölcsességeket csempészni a sorok közé, hogy ezzel gazdagítsa (gondolom), de ettől csak még hiteltelenebb lett a karakter. Ha valaki 17 évet élt kegyetlenségben, egy teljesen más világban, az pár hét leforgása alatt nem fog megvilágosodni, és ráébredni, mennyivel másabbak (jobbak!) az emberek, mint a szirének.

Artist: @gabriella.bujdoso

Elian pedig egy félkegyelmű volt; már ott ki kellett volna végeznie Lirát, hogy meghallotta pszárinul beszélni, ami ugyebár a szirének nyelve és egyedül a szirének beszélik. De persze ő bevette azt az ostoba mesét, amit a lány sebtében előadott, és csak utólag jött rá, mekkora hülye volt. Egy nagy szirénvadász tekintélyéből ez jelentősen levon.

A fő konfliktus ezerszer ismételt, és sokkal bonyolultabbnak hitette el a megvalósítását az írónő, mint amilyen valójában volt. A cél unalmas és klisés: béke két egymással háborúzó nép között, ami persze azonnal megvalósul a könyv végére. Ha az írónő már odáig elment, hogy Arielből egy gyilkos szirént csinált, akkor nem kellett volna itt megállnia, kitalálhatott volna valami egyedibb célt is.

Lira karakterét kedveltem az elején, de Eliannel együtt egy nyafogógép lett a végére, aki így meg úgy utált gyilkolni, de persze rengeteg (gyenge) kifogása volt rá, miért tette mégis.

Ami Lira és Elian kapcsolatát illeti, szerintem egyszer csak az írónőnek valahol a könyv háromnegyedénél eszébe jutott, hogy ezeknek össze kéne jönniük, és ezért gyorsan elkezdte „megdobogtatni” Lira szívét (szó szerint. Egyetlen jel sem volt korábban, aztán egyszer csak hirtelen BUMM, szívroham). A civakodásaik kezdetben érdekesek voltak, a végére fárasztóvá váltak. Liránál még érthető volt, miért akart fenntartások nélkül a fiúval lenni, de Elian simán feladta az egész könyv alatt szajkózott elveit a lányért, még csak a vívódását sem írták le, tehát igazából nincs miről beszélni.

A világépítésről nem tudok mit mondani, mert nem volt. A szirének és az emberek utálták egymást, ezért kölcsönösen gyilkolásztak. Tulajdonképpen azt sem tudom, a cím mégis miként illik a történethez, mert egyik birodalom végzetéről sem esett szó, és egyébként különösebben nem is fenyegették egymást. Mondvacsináltnak tűnt a konfliktus, mert alapvető ellenségeskedésen kívül a két birodalom közötti harc semmiféle következménnyel nem járt (azon kívül, hogy mind szirének, mind emberek meghaltak, de senki sem tűnt úgy, hogy ez különösebben zavarná. Levadászgatták egymást teljes békében, aztán kész, de komolyabb intézkedéseket, vagy akár nyílt háborút nem szándékoztak indítani). Az egész annyira meseszerű volt, hogy sem a karakterek, sem a cselekmény, sem a háttérvilág nem került kidolgozásra. Nincs baj azzal, ha valaki úgy ír retellinget, hogy meghagyja azt mesének, de nekem ez kevés volt. Sajnálom, mert egy nagyon klassz újramesélésre számítottam, ami valahol nagyon elcsúszott, és én csak gyorsan túl akartam esni rajta.