Író: Jodi Picoult
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 552
Első kiadás éve: 2008
Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a
világot, és akár le is szállhatsz róla.
Sterling átlagos amerikai kisváros a keleti
partvidéken, ahol semmi sem történik - egészen addig, míg egy nap Peter, a
szemüveges számítógépzseni vérfürdőt nem rendez az iskolában. Ámokfutásának
koronatanúja, a szép Josie rejtélyes módon nem emlékszik semmire.
Miközben a tárgyalást vezető bírónő - Josie anyja
- és a lelkiismeretes nyomozótiszt kétségbeesetten kutatják, mi a magyarázat az
iszonyatra, fény derül a rejtett titkokra: a szülők nem ismerik saját
gyermekeiket, és fogalmuk sincs, mi zajlik egy átlagos iskola falai között.
Megtudjuk, hogy szabályos kasztrendszerben, elkülönülve élnek a
"menők" és a "lúzerek", az erőszak akkor is tombol, amikor
nincs fegyver senki kezében.
A világszerte méltán népszerű írónő regénye olyan
problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre
inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes-e minden
értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség?
Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a
környezeté?
Véleményem: Ez a könyv alapvetően Peter Houghtonről szólt, de a végére szinte semmit nem tudtam meg róla – ami baj, nagy baj. És fáj. Egy ilyen könyv esetén úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy a főszereplő, a sérelmezett, a bántalmazott fejében vájkáljunk (amit én egyébként nagyon élvezek, ezért is vettem meg a könyvet). De Peterről semmit nem tudunk, hiába ő a főszereplő.
Ellenben megtudtam, hogyan szereti Alex, a bírónő a kávét. Tudom, hány nője volt Patricknek, a nyomozónak, és mi lett velük. Megtudtam, hogyan választják ki az esküdteket egy tárgyalásra (ez mondjuk érdekes infó volt, csak sajnos semmi jelentősége a történet szempontjából). Hogy Peter mennyit szenvedett, azt azonban nem tudtam meg. Persze Jodi Picoult leírta. Sokat. Nagyon. Hosszan. De nem éreztem, pedig érezni akartam. Egy ilyen könyv esetében azt szeretem, ha ráz a zokogás, és le kell tegyem a könyvet, mert nem tudom folytatni. Vagy ha minimum annyira megráz, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy felfogjam, mi történik. Egyetlen jelenet volt, aminél úgy éreztem, hogy én ezt nem bírom; az a bizonyos ebédlős jelenet, amikor Peterről lerántották az alsónadrágját. Alapvetően tudom, milyen érzés a szégyen. Én is voltam bántva az iskolába, még ha csak rövid ideig is. Nem tartott sokáig, de az elég volt, hogy minimális tapasztalatom legyen a dologról. És mikor rájöttem, mi történik abban a jelenetben, egy pillanatra meg kellett álljak. Petert felkavarta az esemény igen, ezt láttuk, de nem éreztük. Túlságosan mesélős volt a történet, elmondott sok mindent, de nem mutatta be, és én ezt hiányoltam a legjobban. Túl sok volt a fókusz olyan karaktereken, akik alapvetően lényegtelenek a főszereplőnk szempontjából. Alex úgy ahogy van, mehetett volna a kukába. Josie fontos karakter volt, és az anyja hozzájárult a dolgokhoz, de nem olyan mértékben, hogy 550 oldalból 300-at ő töltsön meg. Lacy jeleneteit fontosnak éreztem (hiszen ő volt Peter anyja), de nem voltam kíváncsi rá, hogyan segít világra egy babát, és milyen a kapcsolata ezekkel az anyákkal – mert ez nem az a történet. Peter apja egy az egyben felesleges, Jordan (Peter védőügyvédje) még inkább, Selenáról (Jordan felesége) és az ügyészről nem is beszélve. Nem azt bánom, hogy 550 oldalas volt ez a könyv, hanem azt, hogy olyan szereplőkre pazarolták el, akikért kár volt. Ha ebben az 550 oldalban Peter szenvedését látjuk (amiről elvileg a történet szólt), akkor mindjárt másképp áll a helyzet.
Sajnos minderre csak rátett egy lapáttal
a befejezés. Persze tudtuk, hogyan ér véget minden Peter
számára, de nem hiszem el, hogy mindez csupán fél oldalt
érdemelt meg. Ezek után én kíváncsi lettem volna Lacy reakciójára, SPOILER hiszen végül mindkét fiát elvesztette, mindkettő
meghalt SPOILER VÉGE és azon szerettem volna sírni egy
utolsót. Ehelyett a könyvet az írónő Alexszel és Patrickkel zárta le, ami
nagyon felbosszantott. Azzal is meg lettem volna elégedve, ha az a bizonyos fél
oldal lett volna az utolsó, és egyáltalán nem tudom meg, hogy egy évvel később
újjáépítették az iskolát, SPOILER Josie börtönbe került SPOILER VÉGE, Alex és Patrick jól elvannak egymással, és mellesleg
áll tíz szék valami botanikus kertben emlék gyanánt a seggfej bunkók számára,
hogy minden diák tisztán emlékezzen, hogy hiába vagy egy emberi hulladék, aki
megkeseríti, és nyomorba dönti egy másik ember életét; ha a végén téged öltek
meg, neked jár a dicsőség. Köszönjük, Jodi Picoult.
A csalódottságom tehát
Peter lelki világának csekély bemutatása ellen és a felesleges
karakterek túlzott szerepeltetése ellen szól. Ha kicsit több
Petert-kevesebb mellékszereplőt, és több Peter szenvedését-kevesebb jogi
leírást tartalmaz a könyv, sokkal jobban élveztem volna. Ha mindezek mellé
Peter nem az a sztereotipikus bántalmazott diák, aki mindenki fejében él (komputer
zseni, szürke kisegér, átlagos, érzékeny lélek), azt mutatva ezzel, hogy csak
ezt a típust érheti kiközösítés és agresszió az iskolában, az már csak hab lett
volna a tortán.
"– […] Az, hogy nem akarsz lúzerekkel barátkozni, rendben van, de miért kell őket kínozni is?
– Mert kell – szögezte le Matt. – Mert ha nincsenek ők, akkor olyan sincs, hogy mi."
"A fegyver semmi, ha nincs mögötte az ember, aki tartsa."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése