Stephanie Garber: Caraval

Cím: Caraval
Író: Stephanie Garber
Kiadó: Kolibri
Oldalszám: 470
Első kiadás éve: 2017 

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.
Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.
Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból.
Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!

Véleményem: Az egy dolog, ha az írónő eléri, hogy a karakterei átverve érezzék magukat, de az egy teljesen más ügy, ha ugyan ezt az olvasónál is eléri. És én most átverve és megbántva érzem magam, épp mint Scarlett a történet végén.
Minden erős próbálkozás ellenére én ebben a történetben egyedül két varázslatos dolgot találtam: a könyv borítóját és a fülszöveget. Ami azért érdekes, mert az írónő minden erejével azon volt, hogy ezt a történetet varázslatossá és mágikussá tegye, de a valódi élmény ettől jóval távolabb állt.

Forrás: @gabriella.bujdoso

Nem ezt vártam, és most csalódott vagyok. Nekem hiányzott a varázs, az a mágikus tündérmese, az a varázslatos Caraval, amit az írónő megígért, és megpróbált elhitetni velem 400+ oldalon át. De az egész történet kaotikus és kidolgozatlan volt. Hiányzott, hogy megismerjem a többi versenyzőt, aki a Caravalon részt vett; csak az író elmeséléséből tudtam, milyen emberek is lehetnek: valakik, akik öt éjszakára a csillagokat is lehazudnák az égről, és a legmocskosabb vágyaiktól és ötleteiktól sem riadnának vissza a győzelemért. De sehol nem láttam őket. Egyetlen egy jelenet volt az egész történetben, ahol felbukkantak más versenyzők is, a többiben mind csak Scarlett és Julian. Mintha a többi résztvevő csak dísztárgy lett volna, nem ellenfél. És emiatt nem volt tét, egy percig sem izgultam, vajon Scarlett megtalálja-e a húgát, mert eleve nem voltak versenytársai. Hiányzott, hogy lássam azt a mocskot, azt a kegyetlenséget és sötét lelket, amit az emberekből elvileg kihoz a Caraval. És mivel nem voltak versenyzők, az egész Caraval elvesztette az értelmét számomra. SPOILER Persze tudjuk, hogy minden Legend és Tella tervei köré épült, de a résztvevők ezt nem tudták, és Legend tartotta magát ahhoz, hogy a Caraval ugyanúgy zajlódjon le, ahogy más években. Éppen ezért nem értem: hol volt mindenki? SPOILER VÉGE

Aztán… hol volt a varázslat? Az írónőnek voltak remek, nagyon egyedi ötletei, amik még tetszettek is, de olyan volt, mintha meggyes pitét ennék, amiből kifelejtették a meggyet, és utólag, már a sütőben gyorsan rászórtak a tetejére párat, hogy mégiscsak valami meggyes pite jellege legyen. Ennél valamivel összetettebb világot vártam, rejtélyesebb színészeket, izgalmasabb kalandot, szívdobogtató mágiát. De végig hiányérzetem volt; hiányzott, hogy érezzem azt a varázslatot, amit az író állandóan emlegetett, pedig ott sem volt.

Nem egészen értettem azoknak a kulcsoknak az értelmét sem, vagy hogy egyáltalán mik voltak azok. Direkt lassan haladtam a könyvvel, de még így is úgy tűnt, hogy Scarlett és Julian csak hirtelen ötletektől vezérelve rohangálnak ide-oda, összefutnak egy-két szereplővel, akik a Caraval világának mágikusságát voltak hivatottak bemutatni, de sok funkciójuk nem volt, azon kívül, hogy általuk mély értelmet lehetett csempészni a sorok közé (amire ebben a történetben nem feltétlenül volt szükség). Kicsit olyan érzés volt, mintha az írónő egyszerre szeretett volna egy varázslatos tündérmesét átadni, és közben okítani is az olvasókat, de rosszul keverte össze az összetevőket, és létfontosságú hozzávalókat kihagyott. Például a varázst. És a mély értelmet.
És ha már a történet ilyen csalódást okozott, azt hihetné az ember, hogy akkor a szereplők majd kárpótolnak… Aha, ha lettek volna. Legenden kívül ebben a történetben senkinek nem volt személyisége SPOILER és Legendről is kiderült, hogy csak kamu… SPOILER VÉGE, Tellát leszámítva, akibe szorult némi vakmerő esztelenség.

Artist: @clarywhy

Scarlett szerintem az egyik legirritálóbb karakter, akivel mostanában találkoztam. Végig egy komoly hisztériából felépülő kislánynak tűnt, aki arra is képtelen, hogy döntéseket hozzon; nem számít, hogy arról van szó, hogy melyik ruhát vegye meg a boltban, vagy arról, hogy kinek szavazzon bizalmat. A történet elején ezt még nem bántam, megvolt rá az oka. És mivel az ember nyilván nem két perc alatt lép tovább a kisebbségi komplexusán, meg a bizalomhiányon azok után, hogy az apja maga a sátán, még a könyv közepén is elfogadhatónak találtam. De azért a történet háromnegyedére már kimondhatatlanul untam az egész lányt, úgy ahogy volt. Biztos vagyok benne, hogy itt valami nagy jellemfejlődést kellett volna lássak, de csak azt láttam, hogy az írónő szerette volna, ha ez megvalósul, ám Scarlett akkor is egy életképtelen báb maradt. A legjobban igazából azzal sikerült kiakasztania, hogy olyan istentelenül naiv volt, hogy azt már fájdalmas volt olvasni. Grófocska így, grófocska úgy, nem számít, hogy életében nem látta még az ábrázatát, és az sem lényeg, hogy az apjával egyezkedik (akit kb. főellenségnek tekint), csakis egy szőke herceg lehet fehér lovon, aki majd megmenti őt meg a húgát mindentől. Én rettenetesen romantikus alkat vagyok (és voltam tizenéves koromban is), de ezt még akkor se hittem volna el, ha maga az univerzum üzeni meg személyesen. Szóval szerencsétlen lány nagyon buta volt. Amit csak tetőzött az, hogy bár három napig jól elkerülte Juliant (mert hát mégiscsak vőlegénye van), amikor végül mégis csókolóztak, rögtön 'szerelmem'-ként hivatkozott rá gondolatban. Ó, és egyébként ez is amolyan 'szerelem volt első látásra', mert persze az első perctől iszonyúan vonzónak találta, akinek nehezen ellenállni. Nem tudom, engem ez a fajta klisés szerelemi felállás már az őrületbe kerget, és akármilyen erősen is próbálom, képtelen vagyok elhinni, hogy 5 nap alatt valaki képes beleszeretni bárkibe – SPOILER akiről aztán kiderül, hogy úgy átverte, ahogy csak illik. Én azok után, hogy ilyen szinten átvertek, mint ahogy Scarlettet, nemhogy bálozni nem mentem volna le, de olyat lekeverek a húgomnak, hogy utána eszébe se jut még egyszer ilyen veszélybe keverni magát; engem meg aztán főleg. De a mi kis Scarlettünk persze nagyjából 2 oldallal később megbocsátott neki, és ezen felül még Juliannek is – holott a srác akkora hülyét csinált belőle, hogy olyan szekunder szégyenérzetem volt a könyv utolsó 100 oldalán, hogy majdnem abbahagytam az egészet SPOILER VÉGE. Tella terve egyszerűen nekem annyira abszurd és hiteltelen volt, mert egy tizenéves lánynak soha, semmilyen körülmények között nem jutna eszébe ilyen szélsőséges ötlet. Öngyilkos merényletei lennének, megpróbálna újra meg újra elszökni, lázadozna, vagy meghúzná magát, de amit Tella csinált, olyan valószerűtlen volt egy tizenegynéhány éves tinédzsertől, hogy a falat kapartam. Ha ezek a lányok elmúltak volna húszévesek, simán elhiszem nekik. Tényleg. De tinédzserek ilyet nem csinálnak. Nem így gondolkodnak. Még ha most is élik az őrült korszakukat, akkor sem.

Julian – SPOILER a szerepéből fakadóan SPOILER VÉGE – egy kicsit ilyen is, meg kicsit olyan is karakter volt. Hol így, hol úgy viselkedett, de neki elnéztem – SPOILER mert ugyebár szerepet játszott SPOILER VÉGE, – ám pont emiatt nem tudtam megkedvelni őt.

Artist: @whimsicalillustration

Igazából az egyetlen karakter, akit kedveltem, az Legend volt. SPOILER Mármint ameddig azt hittem, hogy ő tényleg Legend. SPOILER VÉGE Imádtam a félelmetes, markáns, kegyetlen örült játékmester jellemét. Komolyan, szinte már szexi volt. SPOILER És még azt az illúziót, pletykát is imádtam, amit köré felépítettek. Ha már ez egy tündérmese, elhiszem, hogy ez a férfi képes az egykori szerelme minden leányági rokonát tönkretenni és az őrületbe hajszolni, hogy bosszút álljon rajta. Jajj, mennyire szerettem volna, hogy így legyen! SPOILER VÉGE Az egyetlen karakter volt, akinek volt jelleme, akinek volt személyisége! El sem tudjátok képzelni, milyen csalódott voltam, amikor nemcsak hogy kiderült, SPOILER hogy nem is Legenddel volt dolgunk, de még ez az egész bosszú dolog is kamu volt… És természetesen a híres játékmester (bár valamiért cserébe ugyan), csak segített a lányoknak. SPOILER VÉGE Hát én olyan csalódott voltam, hogy még mindig nem hevertem ki. Az egyetlen valamire való, egyedi karaktert is tönkre kellett vágni. Kösz, Stephanie, tényleg.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy egyetlen jó szavam sincs erre a történetre. Nem azt kaptam, amit vártam, csupán egy mondvacsinált varázst raktak elém, a karakterek irracionálisan ostobák voltak, és az egész történetnek… nem volt lelke. Talán ez a legjobb kifejezés, amit tudok rá mondani. Sokkal több mindent lehetett volna kihozni egy ilyen jó alapötletből, rengeteg potenciál volt benne, és a karakterekben, rengeteg varázslat lehetett volna benne. Sajnálom, hogy így alakult.

Kedvenc idézeteim:

A sors azt jelentette, hogy az ő lénye, úgy, ahogy van, semmit sem számít.