Susanna Clarke: Piranesi

Cím: Piranesi
Író: Susanna Clarke
Kiadó: Agave könyvek
Oldalszám: 224
Első kiadás éve: 2020

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Piranesi háza nem hétköznapi épület. Termei végtelenek, folyosói végeláthatatlanok, falait pedig sok ezer különféle szobor borítja. A labirintusszerű csarnokok közt egy bebörtönzött óceán terül el, hullámok emelkednek mennydörögve a lépcsőházakban, pillanatok alatt árasztva el a termeket. De Piranesi nem fél; ismeri a dagályokat, ahogyan a labirintusban is eligazodik. Élete a ház felfedezéséről szól.

Rajta kívül még egy ember él a házban, a Másik nevű férfi, aki hetente kétszer meglátogatja Piranesit, hogy a segítségével a Nagy és Titkos Tudás nyomára bukkanjon. De kutatásai során Piranesi bizonyítékot talál egy harmadik személy létezésére is, és egy szörnyű titokra kezd fény derülni, mely a Piranesi által ismert világon túlra nyit kaput.

Véleményem: Őszintén megmondom, én nem tudom, ez a könyv mit volt hívatott elmesélni. Elolvastam egy tucat értékelést, meg elemzést, de továbbra is ott tartok, hogy megfoghatatlan, kidolgozatlan és semmitmondó. Persze, csak ha az ember nem kezd el mindent IS belelátni. Mert ugyebár időnként előkerülnek olyan könyvek (szerintem pl. az Édes Anna is ilyen), amik valami oknál fogva hihetetlenül népszerűek és mélyen szántóak lesznek. És az emberek elkezdenek mindenféle mélyebb értelemről meg rejtett vagy nagyon is kirívó üzenetről, társadalomkritikáról beszélni – amit én csak nagy erőfeszítések árán tudok belemagyarázni a sztoriba.

Mert igen, mondhatnám azt, hogy mi emberek mennyire földhöz ragadottak vagyunk, és milyen nehéz használni a fantáziánkat, és ha valakinek mégis sikerül, azt megbélyegezzük. Vagy hogy mennyire elfelejtjük, hogy csak azért, mert felnőttünk, még nem kell elfelejtjük azt, akik gyerekként voltunk, vagy amiben gyerekként hittünk. Vagy hogy milyen jó lenne elmenekülni a valóságtól egy olyan Házba, mint ahol Piranesi élt, vagy visszaszerezni azt az ősi tudást, amit rég elfeledtünk, mert olyan érdektelenné váltunk.

De őszintén, ezt már csak azért látom bele a történetbe, mert elolvastam azt a tucat értékelést és elemzést. Én magamtól ebben a történetben csak a katyvaszt láttam.

Odáig semmi baj nem volt, amíg Piranesi Házában voltunk, és azt figyeltük, milyen végtelenül unalmasan tengeti a mindennapjait. Már az is embert próbáló volt, hogy ezen keresztülrágjam magam, de egy ponton elkezdett érdekelni, hogy mégis mi fog kisülni ebből az egészből. (Azt most Hagyjuk, milyen Borzalmasan idegesítő volt, hogy Végig Random szavak a Mondat Közepén nagy betűvel kezdődtek.) 

De amikor elkezdett kiderülni, hogy valójában mi is történik, mi ez a Ház, ahol Piranesi lakik, ki is a Másik, és a többiek, akkor azért eléggé csalódtam. Mert továbbra sem értem. És az Agavének megvan az a jó szokása, hogy a könyveibe beleírja az adott történet zsánerét; ebben pedig a fantasy címke szerepel. Nem a lélektani, pedig a vége nagyon arra akarta elvinni. Ha ez egy fantasy, akkor szükségem lett volna egy kis háttérinfóra: mi ez a Ház, hogy jött létre, hogyan lehet oda bejutni, és miért tennék az emberek. Mert oké, tudjuk, hogy le kell menned alfába Arne-Sayles lesüllyedt arra a szintre, ahol gyerekként volt, hogy "az elméje megnyíljon", de kérdem én, akkor hogy nem ment még át ebbe a másik világba mindenki? Mert ne mondja nekem senki, hogy egy kis gyakorlással nem ment volna ez mondjuk úgy a fél világnak. 

Aztán megtudtuk hogy ez a "másik világ" úgy jött létre, hogy "a tudás nem veszett el, hanem ajtót nyitott egy új világra", ami nagyon fancy megfogalmazás, de konkrétan semmit sem jelent. Arról nem is beszélve, hogy miért akarna átmenni bárki is? Mert volt ott egy csomó szép szobor, meg óriási csarnokok, meg egy random tenger (hegyek miért nem voltak, kérdem én. A túrázókra nem gondoltak?), meg madarak (fú, azokat hagyjuk is, mert idegrohamot kapok, ha még egyszer végig kell olvassak egy egész oldal arról, hogy mit csinálnak a madarak a szobrokkal teli csarnokban), de egyébként nincs ebben a világban semmi és senki. Tehát miért akarnánk átmenni oda? (Introvertáltak persze értékelnék, de hagyjuk a viccet, ez egy üres kastély, ahol se szórakozni, se dolgozni nem tudsz.) 

SPOILER Miért volt Piranesi elrabolva, és belekényszerítve ebbe a világba? Tudom, egy kísérlet miatt, de mivel kísérleteztek? Mit akartak tudni? Jól hangzik az is, hogy "az ősi tudást akarták visszaszerezni", de mivel kapcsolatban? Mert a "mindennel kapcsolatban" azért túl tág fogalom, és olyanokat is magába foglal, mint a barlangfestmények felfestése és a tűzgyújtás módszerének felismerése, de gyanítom, itt valami mélyebb dologra kell gondolni. SPOILER VÉGE

Piranesi személye pedig szerintem sem imádnivaló, sem pedig elbűvölő nem volt; naiv és ostoba volt, gyerekes. 35 éves kora ellenére egy kiskamasz, aki megsértődik azon, ha az ő játékát valaki nem értékeli annyira, mint ő. Végtelenül idegesített a szende kábasága, a gyerekes ártatlansága és hogy "tudósnak" próbálták eladni, mikor nem csinált más, csak naphosszat járta a csarnokokat, beszámozta őket (ami elméletileg az elme kifürkészhetetlen utait kívánta szimbolizálni) és leírta, milyen szobrok vannak ott, este meg elment fogni néhány halat a vacsorájához. Elméletileg segített a Másiknak megfejteni az "ősi tudást", de nem tudom, ez miből állt, mert nem tett érte semmit.

Szóval túl sok kérdésem van, és semmire nem kaptam választ. Ez csak egy univerzális katyvasz volt, ami mindent volt hívatott magába foglalni, és semmit nem adott.

Leigh Bardugo: Bűnös birodalom (Hat varjú duológia 2.)

Cím: Bűnös birodalom

Író: Leigh Bardugo

Kiadó: Könyvmolyképző

Oldalszám: 688

Első kiadás éve: 2021

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Kaz Brekker és csapata rendkívül merész küldetést hajtott végre. Még maguk sem hitték, hogy épségben megúszhatják. Ám a busás jutalom felmarkolása helyett most ismét az életükért kell megküzdeniük. Elárulták őket, meggyengültek, erőforrásaik kimerültek, így a csapat elveszítette minden szövetségesét, sőt reményét is. A világ minden szegletéből hatalmas erők csapnak le Ketterdamra, hogy megszerezzék a jurdaparem nevű veszedelmes szer titkát.

Régi riválisok és új ellenségek bukkannak fel, hogy próbára tegyék Kaz csavaros eszét és a csapat törékeny hűségét. Háborúra kerül sor a város sötét, kanyargós utcáin – bosszúért és megváltásért vívott harc, ami eldönti a Grisaverzum sorsát.

Véleményem: Az ilyen könyvek miatt sajnálom, hogy felhagytam az ifjúsági regények olvasásával (legalábbis idén megfogadtam, és remélem, nem esek ismét csapdába). A Hat varjú előtt a Hamis herceg volt az utolsó olyan trilógia, amit értékelni tudtam (imádtam, de ez már más tészta), azóta minden vörös pöttyös csak végtelenül felidegesít és elveszi a kedvem (lásd: A kegyetlen herceg). Nem a könyvekkel van baj (vélhetően), csupán azzal, hogy kinőttem belőlük.

Nade! A Bűnös birodalom! Ez egy csoda. Vagy 10 kilót fogytam a könyv alatt (tehát még az egészségemnek is jót tett). 

Régen olvastam már az első részt, nem is emlékeztem szinte semmire, viszont időm (és őszintén, kedvem sem) volt, hogy újraolvassam, tehát úgy álltam neki, hogy "majdcsak eszembe jutnak a dolgok". Na, hát nem jutottak. Ködösen emlékszem csak az első kötetre, viszont az biztos, hogy ez a rész sokkal, de sokkal jobban tetszett, mint az első. Ha spoilermentesen akarok beszélni a könyvről, akkor csak az érzelmeket tudom nektek felsorolni, amiket a könyv kiváltott belőlem. 

Kaz csavaros esze többször is görcsbe rántotta a gyomromat. Én ennyiszer még sosem voltam átverve. Nem is tudom, kire haragudjak érte. Legalább háromszor tettem le a könyvet, mert úgy voltam vele, hogy nem bírom elviselni, hogy elkapták őket! Egy-egy rossz kimenetelű terv után többször is napokra félretettem, mire megacéloztam annyira a lelkemet, hogy folytatni tudjam SPOILER aztán már a következő fejezetben kiderült, hogy Kaz mindent kézben tart, vagy ha mégsem, hát van egy új terve. SPOILER VÉGE Iszonyatosan kimerítő volt ennyit aggódni értük, a papírt tépni (persze csak képletesen) az idegtől, de héj! Totál megérte! Ráadásul nagyon tetszett a sérült, bizonytalan, legyőzött Kaz is. Tudom, pszichopata vagyok, de imádom elveszettnek, kétségbeesettnek, legyőzöttnek látni a legyőzhetetleneket. Kaz pedig túl sokáig volt a rendíthetetlen bandavezér, és jólesett látni, hogy ő sincs fából. 

Ja, és megsiratott. Többször is, nem csak a vége. Kint pityeregtem a teraszon, arra várva, hogy valaki hazaérjen, és átöleljen, mert fájt. Fájt Kaz és Inej, fájt Jesper, fájt Matthias, fájt minden. És Vivi azt szereti, ha fáj, szóval ezt a könyvet nagyon szerettem. Jobban, mint az első kötetet. 

Mind a hat varjú szerethető karakter volt, de nálam Kazt senki sem körözi le. Élek-halok a (lelkileg) sérült karakterekért, és ő minden egyes igényemet kielégítette. A kapcsolata Inejel pedig egyenesen tökéletes. SPOILER Összejöttek? Nem. Volt akár egyetlen csók is? Nem. Hisz alig bírták megérinteni egymást! SPOILER VÉGE Minden egyes sebük, tehetetlen és tétova bénázásuk tökéletesen visszaadta, milyen az, ha két lelkileg törött ember próbálja meg szeretni egymást. A duológia végére odáig jutottak, ameddig egy ilyen páros a legjobb esetben eljuthat, és ezért hálával tartozunk Bardugonak, mert választhatta volna a rosszabbik utat is (Kaz karakteréből kitelt volna).  

És ha már itt tartunk, hadd mondjam el, mennyire örülök, hogy ebben a regényben a karaktereket nem a szerelem mozgatta. Voltak románcok és párosok, ott volt Kaz és Inej, Jesper és Wylan, Matthias és Nyina, de azt a sok tervet, csalást és bajkeverést nem azért eszelték ki, hogy a végén boldogan éljenek egymással. Azt a rengeteg pénzt, amit szereztek, nem arra akarták fordítani, hogy egymással élhessenek. A céljaik a szerelemtől függetlenek voltak, és nem adták volna fel őket a szerelmükért. Kaz nem hagyta volna ott Ketterdamot, csakhogy Inej oldalán legyen. Ha Matthias nem tart Nyinával, a lány akkor egyedül ment volna Ravkába. Jesper is Ketterdamban hagyta volna Wylant, ha azzal segít az apján. És attól, hogy a szerelem nem lett túlmisztifikálva, nem az lett minden mozgatórugója, sokkal hitelesebbé és életszerűvé váltak a karakterek. Mert bemutatta, hogy vannak fontosabb dolgok a szerelemnél, és attól még, hogy valaki nem a szerelmet válassza, nem lesz rossz, vagy megkeseredett ember. Ez az, ami engem végtelenül el tud szomorítani az ifjúsági könyveknél; hogy mindent a szerelem irányít. 

Kíváncsi lennék egyébként az eredeti sorozatra is, bár ugye sok mindent lespoilereztem azzal, hogy ezzel a duológiával kezdtem, meg ugyebár az Árnyék és Csont női főszereplős, ami annyira nem vonz… És nem szeretném elrontani magamnak ezt a duológiát, mert simán megállja a helyét az eredeti sorozat nélkül is, és esélyes, hogy az eredeti ezek után csalódást okozna.

Szóval a lényeg az, hogy ez a duológia fantasztikus. Veszélyesen okos, agyafúrt, izgalmas és valóságos. Engem Ketterdam nem vonz. Nekem hányingerem van a várostól. Megértem, Kaz miért akar maradni, de én semmi pénzért nem laknék ott – és turista sem lennék, ha már itt tartunk. Gyomorforgató egy hely, ami gyomorforgatóvá változtatja az embereket. De olvasni róla egészen más. Ezt a két kötetet még sokat fogom forgatni.

Kedvenc idézetek:

"Néha jó dolog bolondnak érezni magad […]"

"– Ketterdamban nincsenek jó emberek – mondta Kaz. – Nem jön be nekik az éghajlat."

"Szörnyű érzés, nem igaz? Amikor az ember tudja, hogy valaki a kezében tartja az életét."

"Sosem győzhetsz, ha csak egy játékot űzöl."

"Elmennék érted. Ha nem tudnék járni, kúszva mennék odáig. Akármennyire összetörtünk is, megtalálnánk együtt a kiutat… Kivont késsel és tüzelő pisztollyal. Mert ahhoz értünk. Soha nem adjuk fel a harcot."

"Jesper bölcsen bólogatott.

– A friss vidéki levegő, temérdek zöld mező… barangolásra. Én is vidéken nevelkedtem. Ezért nőttem ilyen magasra.

Alys a homlokát ráncolta.

– Egy kissé túlságosan is magasra.

– Nagyon nagy birtokon éltünk."

Forrás