Stephanie Garber: Caraval

Cím: Caraval
Író: Stephanie Garber
Kiadó: Kolibri
Oldalszám: 470
Első kiadás éve: 2017 

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Scarlett ​Dragna eddig még egyetlen napot sem töltött távol attól a kicsi szigettől, ahol ő és a húga, Tella, hatalmaskodó, kegyetlen apjuk keze alatt felnövekedtek. A történet azzal indul, hogy az apa házasságra kényszerítené Scarlettet, ami egyszeriben véget vetne a lány hosszú évek óta tartó álmodozásának a messzi szigeten zajló Caravalról, a földkerekség legvarázslatosabb előadásáról, amelynek közönsége szintén a játék résztvevőjévé válhat.
Azonban épp ebben az évben végül megérkezik a várva várt meghívó, amiről Scarlett annyit álmodozott. Tella elhatározza, hogy elmegy a Caravalra, és egy titokzatos matrózzal elraboltatja Scarlettet is. Csakhogy amint odaérnek, kiderül, hogy Tella eltűnt: az ő elrablója a Caraval ördögien mesteri szervezője, Legend. Scarlett hamarosan megérti, hogy a húga az idei Caraval kulcsfigurája, az egész játék körülötte forog: az lesz a győztes, aki Tellát megtalálja.
Scarlett többször is végighallgatja a figyelmeztetést: bármi is történjék a Caraval során, az mind csak a fantasztikusan kidolgozott előadás része, de ő, szegény, még be se lépett, máris bábuként kezd lépkedni a mágia és a szívfájdító szerelem sakktábláján. Hanem akármi is a Caraval, valóság vagy sem, neki mindenképp meg kell találnia a húgát, mielőtt véget érne a játék utolsó, ötödik éjszakája, máskülönben a beinduló veszélyes dominóhatásra Tella örökre eltűnik a világból.
Isten hozott, légy üdvözölve a Caravalban! De légy óvatos, nehogy túl messzire röpítsen a képzeleted!

Véleményem: Az egy dolog, ha az írónő eléri, hogy a karakterei átverve érezzék magukat, de az egy teljesen más ügy, ha ugyan ezt az olvasónál is eléri. És én most átverve és megbántva érzem magam, épp mint Scarlett a történet végén.
Minden erős próbálkozás ellenére én ebben a történetben egyedül két varázslatos dolgot találtam: a könyv borítóját és a fülszöveget. Ami azért érdekes, mert az írónő minden erejével azon volt, hogy ezt a történetet varázslatossá és mágikussá tegye, de a valódi élmény ettől jóval távolabb állt.

Forrás: @gabriella.bujdoso

Nem ezt vártam, és most csalódott vagyok. Nekem hiányzott a varázs, az a mágikus tündérmese, az a varázslatos Caraval, amit az írónő megígért, és megpróbált elhitetni velem 400+ oldalon át. De az egész történet kaotikus és kidolgozatlan volt. Hiányzott, hogy megismerjem a többi versenyzőt, aki a Caravalon részt vett; csak az író elmeséléséből tudtam, milyen emberek is lehetnek: valakik, akik öt éjszakára a csillagokat is lehazudnák az égről, és a legmocskosabb vágyaiktól és ötleteiktól sem riadnának vissza a győzelemért. De sehol nem láttam őket. Egyetlen egy jelenet volt az egész történetben, ahol felbukkantak más versenyzők is, a többiben mind csak Scarlett és Julian. Mintha a többi résztvevő csak dísztárgy lett volna, nem ellenfél. És emiatt nem volt tét, egy percig sem izgultam, vajon Scarlett megtalálja-e a húgát, mert eleve nem voltak versenytársai. Hiányzott, hogy lássam azt a mocskot, azt a kegyetlenséget és sötét lelket, amit az emberekből elvileg kihoz a Caraval. És mivel nem voltak versenyzők, az egész Caraval elvesztette az értelmét számomra. SPOILER Persze tudjuk, hogy minden Legend és Tella tervei köré épült, de a résztvevők ezt nem tudták, és Legend tartotta magát ahhoz, hogy a Caraval ugyanúgy zajlódjon le, ahogy más években. Éppen ezért nem értem: hol volt mindenki? SPOILER VÉGE

Aztán… hol volt a varázslat? Az írónőnek voltak remek, nagyon egyedi ötletei, amik még tetszettek is, de olyan volt, mintha meggyes pitét ennék, amiből kifelejtették a meggyet, és utólag, már a sütőben gyorsan rászórtak a tetejére párat, hogy mégiscsak valami meggyes pite jellege legyen. Ennél valamivel összetettebb világot vártam, rejtélyesebb színészeket, izgalmasabb kalandot, szívdobogtató mágiát. De végig hiányérzetem volt; hiányzott, hogy érezzem azt a varázslatot, amit az író állandóan emlegetett, pedig ott sem volt.

Nem egészen értettem azoknak a kulcsoknak az értelmét sem, vagy hogy egyáltalán mik voltak azok. Direkt lassan haladtam a könyvvel, de még így is úgy tűnt, hogy Scarlett és Julian csak hirtelen ötletektől vezérelve rohangálnak ide-oda, összefutnak egy-két szereplővel, akik a Caraval világának mágikusságát voltak hivatottak bemutatni, de sok funkciójuk nem volt, azon kívül, hogy általuk mély értelmet lehetett csempészni a sorok közé (amire ebben a történetben nem feltétlenül volt szükség). Kicsit olyan érzés volt, mintha az írónő egyszerre szeretett volna egy varázslatos tündérmesét átadni, és közben okítani is az olvasókat, de rosszul keverte össze az összetevőket, és létfontosságú hozzávalókat kihagyott. Például a varázst. És a mély értelmet.
És ha már a történet ilyen csalódást okozott, azt hihetné az ember, hogy akkor a szereplők majd kárpótolnak… Aha, ha lettek volna. Legenden kívül ebben a történetben senkinek nem volt személyisége SPOILER és Legendről is kiderült, hogy csak kamu… SPOILER VÉGE, Tellát leszámítva, akibe szorult némi vakmerő esztelenség.

Artist: @clarywhy

Scarlett szerintem az egyik legirritálóbb karakter, akivel mostanában találkoztam. Végig egy komoly hisztériából felépülő kislánynak tűnt, aki arra is képtelen, hogy döntéseket hozzon; nem számít, hogy arról van szó, hogy melyik ruhát vegye meg a boltban, vagy arról, hogy kinek szavazzon bizalmat. A történet elején ezt még nem bántam, megvolt rá az oka. És mivel az ember nyilván nem két perc alatt lép tovább a kisebbségi komplexusán, meg a bizalomhiányon azok után, hogy az apja maga a sátán, még a könyv közepén is elfogadhatónak találtam. De azért a történet háromnegyedére már kimondhatatlanul untam az egész lányt, úgy ahogy volt. Biztos vagyok benne, hogy itt valami nagy jellemfejlődést kellett volna lássak, de csak azt láttam, hogy az írónő szerette volna, ha ez megvalósul, ám Scarlett akkor is egy életképtelen báb maradt. A legjobban igazából azzal sikerült kiakasztania, hogy olyan istentelenül naiv volt, hogy azt már fájdalmas volt olvasni. Grófocska így, grófocska úgy, nem számít, hogy életében nem látta még az ábrázatát, és az sem lényeg, hogy az apjával egyezkedik (akit kb. főellenségnek tekint), csakis egy szőke herceg lehet fehér lovon, aki majd megmenti őt meg a húgát mindentől. Én rettenetesen romantikus alkat vagyok (és voltam tizenéves koromban is), de ezt még akkor se hittem volna el, ha maga az univerzum üzeni meg személyesen. Szóval szerencsétlen lány nagyon buta volt. Amit csak tetőzött az, hogy bár három napig jól elkerülte Juliant (mert hát mégiscsak vőlegénye van), amikor végül mégis csókolóztak, rögtön 'szerelmem'-ként hivatkozott rá gondolatban. Ó, és egyébként ez is amolyan 'szerelem volt első látásra', mert persze az első perctől iszonyúan vonzónak találta, akinek nehezen ellenállni. Nem tudom, engem ez a fajta klisés szerelemi felállás már az őrületbe kerget, és akármilyen erősen is próbálom, képtelen vagyok elhinni, hogy 5 nap alatt valaki képes beleszeretni bárkibe – SPOILER akiről aztán kiderül, hogy úgy átverte, ahogy csak illik. Én azok után, hogy ilyen szinten átvertek, mint ahogy Scarlettet, nemhogy bálozni nem mentem volna le, de olyat lekeverek a húgomnak, hogy utána eszébe se jut még egyszer ilyen veszélybe keverni magát; engem meg aztán főleg. De a mi kis Scarlettünk persze nagyjából 2 oldallal később megbocsátott neki, és ezen felül még Juliannek is – holott a srác akkora hülyét csinált belőle, hogy olyan szekunder szégyenérzetem volt a könyv utolsó 100 oldalán, hogy majdnem abbahagytam az egészet SPOILER VÉGE. Tella terve egyszerűen nekem annyira abszurd és hiteltelen volt, mert egy tizenéves lánynak soha, semmilyen körülmények között nem jutna eszébe ilyen szélsőséges ötlet. Öngyilkos merényletei lennének, megpróbálna újra meg újra elszökni, lázadozna, vagy meghúzná magát, de amit Tella csinált, olyan valószerűtlen volt egy tizenegynéhány éves tinédzsertől, hogy a falat kapartam. Ha ezek a lányok elmúltak volna húszévesek, simán elhiszem nekik. Tényleg. De tinédzserek ilyet nem csinálnak. Nem így gondolkodnak. Még ha most is élik az őrült korszakukat, akkor sem.

Julian – SPOILER a szerepéből fakadóan SPOILER VÉGE – egy kicsit ilyen is, meg kicsit olyan is karakter volt. Hol így, hol úgy viselkedett, de neki elnéztem – SPOILER mert ugyebár szerepet játszott SPOILER VÉGE, – ám pont emiatt nem tudtam megkedvelni őt.

Artist: @whimsicalillustration

Igazából az egyetlen karakter, akit kedveltem, az Legend volt. SPOILER Mármint ameddig azt hittem, hogy ő tényleg Legend. SPOILER VÉGE Imádtam a félelmetes, markáns, kegyetlen örült játékmester jellemét. Komolyan, szinte már szexi volt. SPOILER És még azt az illúziót, pletykát is imádtam, amit köré felépítettek. Ha már ez egy tündérmese, elhiszem, hogy ez a férfi képes az egykori szerelme minden leányági rokonát tönkretenni és az őrületbe hajszolni, hogy bosszút álljon rajta. Jajj, mennyire szerettem volna, hogy így legyen! SPOILER VÉGE Az egyetlen karakter volt, akinek volt jelleme, akinek volt személyisége! El sem tudjátok képzelni, milyen csalódott voltam, amikor nemcsak hogy kiderült, SPOILER hogy nem is Legenddel volt dolgunk, de még ez az egész bosszú dolog is kamu volt… És természetesen a híres játékmester (bár valamiért cserébe ugyan), csak segített a lányoknak. SPOILER VÉGE Hát én olyan csalódott voltam, hogy még mindig nem hevertem ki. Az egyetlen valamire való, egyedi karaktert is tönkre kellett vágni. Kösz, Stephanie, tényleg.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy egyetlen jó szavam sincs erre a történetre. Nem azt kaptam, amit vártam, csupán egy mondvacsinált varázst raktak elém, a karakterek irracionálisan ostobák voltak, és az egész történetnek… nem volt lelke. Talán ez a legjobb kifejezés, amit tudok rá mondani. Sokkal több mindent lehetett volna kihozni egy ilyen jó alapötletből, rengeteg potenciál volt benne, és a karakterekben, rengeteg varázslat lehetett volna benne. Sajnálom, hogy így alakult.

Kedvenc idézeteim:

A sors azt jelentette, hogy az ő lénye, úgy, ahogy van, semmit sem számít.

Alexandra Christo: Egy birodalom végzete

Cím: Egy birodalom végzete
Író: Alexandra Christo
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 424
Első kiadás éve: 2021

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Annyi ​szívet gyűjtöttem be eddig, ahány éves vagyok.

Vagyis a hálószobámban összesen tizenhét rejtőzik valahol a homok alatt. Olykor-olykor leások, csak hogy lássam, mind megvannak-e még. Lenn a mélyben, vérben ázva. Megszámlálom őket, és megnyugszom, hogy nem lopták el egyiket sem éjszaka. Azon se lepődnék meg, ha így történne. A szíveknek hatalma van, a magamfajták pedig egy dologra vágynak még az óceánnál is jobban: hatalomra.

A HERCEG SZÍVE LENNE AZ IGAZI TRÓFEA!

Lira hercegnő egy királyi családból származó szirén, azok közt is a legveszélyesebb. A víz alatti világban nagy tiszteletnek örvend. Már csak egy szív hiányzik a gyűjteményéből – ám azt elhibázza. Anyja, a Tenger Királynője büntetésből átváltoztatja, mégpedig egy olyan lénnyé, amitől a legjobb undorodik: emberré. Elveszi tőle a bűvös szirénénekkel képességét is, és megparancsolja, hogy a téli napfordulóig vigye el neki Elian herceg szívét, különben ember marad örökre.

Hiába ő a leghatalmasabb emberi királyság trónörököse, Elian herceg csak az óceánon érzi magát igazán otthon. A szirénvadászat pedig a hivatása. Amikor kiment egy lányt az óceán habjaiból, hamar rájön, hogy ő bizony más, mint aminek először hitte. Az idegen megígéri neki, hogy a segítségére lesz, és együtt fogják megtalálni a módját, hogyan pusztítsák el a sziréneket. De vajon megbízhat a lányban? És vajon hány alkuba kell belemennie Elian hercegnek, mire megszabadítja az embereket a legnagyobb ellenségtől?

Véleményem: Jobbra számítottam.

A legnagyobb problémám az volt, hogy a főhősnőnk egyáltalán nem volt hiteles. Elméletben egy szirén, aki nem nagyon jár a földön, csak addig érintkezik emberekkel, amíg kitépi a szívüket, mégis tudott olyan dolgokat, amiket csak egy ember tudhat (khm, olyan dolgokat, amiket az eredeti mesében még Ariel sem tudott, aki naphosszat gyűjtögette a holmijaikat, és áhítozott a föld után). Olyan következtetéseket vont le az emberek természetéről, amiket csak egy ember vonhat le egy másik emberről, de egy kívülálló semmiképp. Erőltetett életigazságokat próbált belepasszírozni az írónő a könyvbe Lira száján keresztül, az emberi lélek és elme működéséről akart bölcsességeket csempészni a sorok közé, hogy ezzel gazdagítsa (gondolom), de ettől csak még hiteltelenebb lett a karakter. Ha valaki 17 évet élt kegyetlenségben, egy teljesen más világban, az pár hét leforgása alatt nem fog megvilágosodni, és ráébredni, mennyivel másabbak (jobbak!) az emberek, mint a szirének.

Artist: @gabriella.bujdoso

Elian pedig egy félkegyelmű volt; már ott ki kellett volna végeznie Lirát, hogy meghallotta pszárinul beszélni, ami ugyebár a szirének nyelve és egyedül a szirének beszélik. De persze ő bevette azt az ostoba mesét, amit a lány sebtében előadott, és csak utólag jött rá, mekkora hülye volt. Egy nagy szirénvadász tekintélyéből ez jelentősen levon.

A fő konfliktus ezerszer ismételt, és sokkal bonyolultabbnak hitette el a megvalósítását az írónő, mint amilyen valójában volt. A cél unalmas és klisés: béke két egymással háborúzó nép között, ami persze azonnal megvalósul a könyv végére. Ha az írónő már odáig elment, hogy Arielből egy gyilkos szirént csinált, akkor nem kellett volna itt megállnia, kitalálhatott volna valami egyedibb célt is.

Lira karakterét kedveltem az elején, de Eliannel együtt egy nyafogógép lett a végére, aki így meg úgy utált gyilkolni, de persze rengeteg (gyenge) kifogása volt rá, miért tette mégis.

Ami Lira és Elian kapcsolatát illeti, szerintem egyszer csak az írónőnek valahol a könyv háromnegyedénél eszébe jutott, hogy ezeknek össze kéne jönniük, és ezért gyorsan elkezdte „megdobogtatni” Lira szívét (szó szerint. Egyetlen jel sem volt korábban, aztán egyszer csak hirtelen BUMM, szívroham). A civakodásaik kezdetben érdekesek voltak, a végére fárasztóvá váltak. Liránál még érthető volt, miért akart fenntartások nélkül a fiúval lenni, de Elian simán feladta az egész könyv alatt szajkózott elveit a lányért, még csak a vívódását sem írták le, tehát igazából nincs miről beszélni.

A világépítésről nem tudok mit mondani, mert nem volt. A szirének és az emberek utálták egymást, ezért kölcsönösen gyilkolásztak. Tulajdonképpen azt sem tudom, a cím mégis miként illik a történethez, mert egyik birodalom végzetéről sem esett szó, és egyébként különösebben nem is fenyegették egymást. Mondvacsináltnak tűnt a konfliktus, mert alapvető ellenségeskedésen kívül a két birodalom közötti harc semmiféle következménnyel nem járt (azon kívül, hogy mind szirének, mind emberek meghaltak, de senki sem tűnt úgy, hogy ez különösebben zavarná. Levadászgatták egymást teljes békében, aztán kész, de komolyabb intézkedéseket, vagy akár nyílt háborút nem szándékoztak indítani). Az egész annyira meseszerű volt, hogy sem a karakterek, sem a cselekmény, sem a háttérvilág nem került kidolgozásra. Nincs baj azzal, ha valaki úgy ír retellinget, hogy meghagyja azt mesének, de nekem ez kevés volt. Sajnálom, mert egy nagyon klassz újramesélésre számítottam, ami valahol nagyon elcsúszott, és én csak gyorsan túl akartam esni rajta.

T. J. Klune: A suttogó ajtón túl

Cím: A suttogó ajtón túl
Író: T. J. Klune
Kiadó: Metropolis Media
Oldalszám: 450
Első kiadás éve: 2022

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Wallace Price éppen a saját temetésén vesz részt, nagyon furcsán érzi magát, és amikor találkozik a kaszással, gyanítani kezdi, hogy valóban meghalt. De ahelyett, hogy egyenesen a túlvilágra vezetnék, egy különös teaházban találja magát, a hegyek között. A tulajdonosa egy Hugo nevű férfi, aki teával és süteménnyel várja az élőket, valamint révészként szolgálja a lelkeket, hogy megkönnyítse számukra az átkelést.

A sikeres és céltudatos ügyvéd azonban nem akarja feladni addigi életét, mindenáron vissza akar térni megszokott világába, csakhogy nem hagyhatja el a teaházat. Szerencsére annak furcsa és titokzatos lakói támogatást nyújtanak neki, hogy elfogadja a helyzetét, és felfedezzen olyan dolgokat, amik addig ismeretlenek voltak a számára. Aztán, amikor eljön a teázóba a menedzser, és egy hetet ad neki a túlvilágra való átkelés előtt, Wallace megpróbálja bepótolni mindazt, ami kimaradt az életéből.

A Ház az égszínkék tengernél című könyv szerzőjének új regénye magával ragadó történet életről és halálról, gyászról és reményről. Hol szívszorító, hol szívmelengető kortárs fantasy, aminek két főszereplője egy szellem és egy révész, és azt is megtudjuk belőle, hogy a kaszások élete sem könnyű…

Véleményem: Egészen az utolsó előtti fejezetig teljesen indokolatlanul 5 csillagot akartam adni ennek a könyvnek. Valahogy jókor talált meg. Kedves volt, kellemes, és nem kellett túlagyalni. A dolgok egy bizonyos mederben folytak, és egy bizonyos irányba tartottak. Aztán a meder fogta magát, és csinált egy hátraarcot, és elindult oda, ahonnét jött. Értsétek ezt úgy, hogy volt egy elképzelésem arról, hogyan fog végződni ez a történt; sőt, igazából mást el sem tudtam képzelni neki. Valahogy végig egyféle végkifejlet volt a fejemben, és ezért nem lehet engem hibáztatni, ugyanis a könyv is arra terelt. Aztán a 22. fejezetben (ami az utolsó az epilógus előtt) egyszer csak puff; Klune az egészet tönkretette. Mindent, amit felépített, mindent, amit elképzeltem. És ez a hirtelen váltás olyan törést okozott bennem, hogy hirtelen elfeledkeztem minden jóról, amit szerettem ebben a történetben, és le kellett tegyem. Úgy gondoltam, várok egy kicsit, hogy emésszem, ami történt. Tudjátok, mint amikor gyászol az ember. De nem tudtam túltenni magam rajta, szóval csak elolvastam az epilógust, ami már egyszerűen csak idegesített. Igen, ez a legjobb szó erre. Idegesített az utolsó fejezet, mert egyszerűen szembement mindennel, amit Klune mondani akart. (Ha nem zavar a spoiler, vagy ha olvastad már a könyvet, a poszt végén ezt bővebben kifejtem).

Amikor először teázol velünk,
idegen vagy.

Egyébként örülök, hogy a molyos vélemények visszatartottak attól, hogy magas elvárásokat állítsak; többen is írták, hogy csak mert a Ház az égszínkék tengernél magasra tette a lécet, ezt a könyvet nem szabad ekkora elvárással elkezdeni. Úgyhogy nem tettem. Úgy kezdtem bele, hogy nem fog tetszeni. Ehhez képest pedig jól teljesített.

A témaválasztást díjaztam, ötletes és kedves volt a szellemek a teaházban koncepció, azonban a hangulatot nekem sehogy sem sikerült átadni. Több jelenet is volt a teacserjék között, teafőzés és teázás közben, az egész könyv a teaházban játszódott, de a hangulat egyszerűen hiányzott belőle. Az egésznek hol mélabús, hol pedig komikus hangulata volt.

A humort a karakterek hozták, főleg Nelson, Hugo nagyapja. Klune itt is megcsillogtatta a humorérzékét, nagyon sokat tudtam nevetni a könyvön; ez azonban nem változtat a tényen, hogy a legtöbb humort az hozta, hogy kinevették, vagy kínos helyzetbe hozták Wallace-t – ezzel nincs baj, ha az ember a barátaival hülyéskedik így, de Wallace alig megérkezett, már kifigurázták. Épphogy csak meghalt, a temetésén találta magát, majd egy kaszás elvonszolta egy isten hátamögötti teaházban (Wallace utálja a teát), és még fel sem fogta, mi történt vele, dühös volt, és félt, mire Nelson és Mei (a jóindulatú kaszás) már azon viccelődtek, hogy Mei a saját temetésén talált rá... Ez aztán az empátia. 

Meit szerették folyamatosan a legjobb kaszásként emlegetni, holott eddig összesen két ügye volt, korábban csak "gyakornok" volt egy másik kaszás mellett, és roppant fiatal. Biztos vagyok benne, hogy vannak még odakint kaszások, akik egész életükben halottakkal foglalkoztak, szóval ne sértsük már meg őket ennyire. Ezenkívül nem sok dolga volt azon kívül, hogy begyűjtötte a szellemeket, és elvitte őket a teaházba. Ehhez igazán nem kell nagy szakértelem. 

Amikor másodszor teázol velünk,
nagyra becsült vendék leszel.

És ha már feladatokról beszélünk... Valaki, aki olvasta a könyvet legyen szíves magyarázza el nekem, mi volt pontosan Hugo munkája... Mert elmondom, én mit láttam: Mei elment, összeszedte a szellemet. Szellemecske bement a teaházba, Hugo megitatta egy testreszabott teával, majd elmondta neki, hogy nem lesz semmi baj, biztonságban van, nem kell félnie, és csak akkor kell továbbmennie, ha készen áll. Ezt elmondta napjában háromszor, a köztes időben pedig reggeltől estig vezette a kis teaházát, csak este volt ideje beszélgetni a szellemekkel. Nagyon bizonygatta, hogy ő nem egy pszichológus, de az volt; a rosszabbik fajtából. Valamelyik molyos tag hasonlította Buddha bölcsességeihez a szónoklatait, nos... nem tévedett sokat. A baj csak az, hogy közhelyeket ismételgetett. Azt mondta, "ő majd segít", de mit csinált tulajdonképpen? Beszélt a szellemekhez, akik vagy dühösek voltak, mint Alan, vagy féltek (és dühösek voltak), mint Wallace. És Hugo nem tudott semmit. Nem tudta, mi van az ajtón túl, nem tudta, mi történik ott a halottakkal - ami érthető persze, de akkor ne tegyünk már úgy, mintha mi lennénk a nyugalom néger Dávid szobra, mert nevetségesen hat. Elmondta párszor, hogy igazságtalan az, ami történt velük, és sajnálja, de már vége a fájdalomnak, és a többi. Szerintem ha van totál felesleges munka, akkor az ez. És végül is mit ért el vele? Mindegyik ügy, amelyik hozzájuk került, balul sült el. Lea úgy lett átrángatva az ajtón, nem akart menni, az anyja majdnem beleroppant, Cameron ott lett hagyva, mint egy darab zombi, lesz, ami lesz vele alapon, Alan olyan dühös volt, és Hugo nem tudott mit kezdeni vele (egyszerűen nem azt mondta neki, amit Alannek hallania kellett, mert ugyanazt ismételgette mindenkinek, holott minden ügy más, minden ember más, minden emberrel máshogy kell beszélni). 

Na és Wallace. Először is hadd jegyezzem meg, hogy Wallace kiköpött Linus Baker az író korábbi regényéből. Az elején ugyanúgy utálatosak mindketten, majd ugyanabba az irányba haladnak, még ugyanúgy is gondolkodnak, és a hangjuk/hangulatuk is ugyanolyan. Kivételesen ez nem zavart, mert annyira szerettem a Ház az égszínkék tengernélt, hogy jólesett ez a hasonlóság (ettől függetlenül azonban ez egy negatívum). Szóval Wallace... Ő addig volt érdekes, amíg seggfej volt. Addig volt némi személyisége. És bár tetszik az a vonal, amit Klune karakterei bejárnak – utálatos karakterekből szerethető karakterek lesznek –, Wallace ettől függetlenül elég uncsi lett a végére.

Vele kapcsolatban azt azonban fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár mindenki "rossz embernek" nevezte a halál előtti énjét, azt, aki életében volt, szerintem nem volt az. Wallace csak rossz emberekkel volt körülvéve, rossz környezetben, rossz élethelyzetben élt, és nem volt sem oka, sem alkalma, hogy megmutassa (akár saját magának is), hogy milyen ember is valójában. Halálában olyan embereket talált, akik törődtek vele; Wallace ezt nem ismerte, és megdöbbentette, de később rákapott az ízére. És aki szeretve van, az szeretetet is ad, úgyhogy persze hogy megszerette a teaház lakóit, és persze, hogy jól bánt velük. Persze, hogy jobb ember lett, ha jó emberekkel volt körülvéve.

Amikor harmadszor teázol velünk,
családtaggá válsz.

És akkor térjünk rá a menedzserre, mert az majd egyenesen elvezet a könyv befejezéséhez is (amiről már nagyon szeretnék rage-elni). Ő volt ugyebár a big boss, aki az egész kaszások-révészek-szellemek ügyet felügyelte, és akit nem kedveltek, mert jól végezte a munkáját. Betartatta a rendet, ami szerint az élet működik, nyilván ez senkinek se szimpatikus. Azonban. Elég sok ellentmondás van a karakterrel kapcsolatban. Először is, SPOILER ugyebár áthajította Alant az ajtón. SPOILER VÉGE. Kérdéses ugyebár, hogyha ezt megteheti a szellemekkel, akkor miért vannak egyáltalán héjak? (A hájak azok a szellemek, akik túlságosan messze elcsatangoltak az élők világába, ahová már nem tartoznak, és röviden-tömören: elvesztették önmagukat, és zombiként mászkálnak (lásd Cameron)). Mi történne, ha a hájakat is csak úgy áthajítanák az ajtón? De még ha ezt nem is lehet megtenni, hogy fér bele az a menedzser nagy Rendjébe, hogy ilyen hájak mászkáljanak szerte a világban? Miért nem próbál tenni értük valamit? Bünteti őket? Nem elég, hogy meghaltak, még meg is büntetik őket, mert teljesen jogos zavarodottságukban, félelmükben és dühükben elmenekültek? Ez azért nem tűnik túl fairnek. 

Na és akkor a befejezés! Aki nem olvasta a könyvet, és nem akar spoilereket, az ugorja át ezt a bekezdést! 

Az is rendkívül érdekes, hogy egész végig annyira tartotta magát a rendhez, és eszerint szervezte a dolgokat, emiatt adott ultimátumot Wallace-nak, mégis, mikor Wallace végre elfogadta, ami történt vele, és át akart menni az ajtón, akkor a menedzser hirtelen meggondolta magát, és szólt az érdekében pár értelmetlen mondatot, majd visszahozta Wallace-t az életbe, és kaszássá tette. És most hadd rage-eljek. Ez annyira indokolatlan volt. Az egész könyv arról szólt, hogy követtünk el hibákat az életben, ért minket fájdalom, de a halálban mindez már nem számít, mert ott vége, és tovább, az ajtón túl a béke vár. Az ajtón túl az otthon van, amitől nem kell félni. Ez a szellem állapot csak egy megálló, ami arra szolgál, hogy megszabaduljunk a félelmünktől, és képesek legyünk továbbmenni. Az egész történet erre fókuszál; azt mondja nekünk, hogy függetlenül attól, akik voltunk, és amit tettünk, mind ugyanoda kerülünk, de ott béke vár. Ez a gondolat gondolom megnyugtatta az írót, aki elveszítette a barátját, és ha így van, annak nagyon örülök. De azzal, hogy visszahozta Wallace-t az életbe, tönkretette az egész történet üzenetét. Tudjátok, én mit képzeltem el? Igazából nem is csak képzelgés volt, mert az egész történet az elmúlásról, és a félelem elengedéséről szólt, szóval azt hittem, hogy úgy ér majd véget, hogy Wallace átmegy az ajtón, és megtalálja a békét. Hugonak fájni fog, de leél egy életet, és az ajtón túl találkoznak. Olyan szép lett volna! Édes istenem, úgy rákészültem, hogy fulladásig bőgöm magam, de imádni fogom minden percét, mert ez így lett volna tökéletes! A könyv is ebbe az irányba tartott. Aztán mintha valaki szólt volna Klune-nak, hogy változtassa meg. Olyan hirtelen volt az egész. Az egyik percben Wallace az ajtó felé tartott, a másikban pedig a menedzser visszahozta az életbe. Olyan szakadást okozott ez bennem, hogy képtelen vagyok úgy értékelni a könyvet, hogy figyelmen kívül hagyom, mekkorát csalódtam.

Na innen folytatódik a SPOILER MENTES vélemény.

Forrás

Néhány logikai baki, amik szúrták a szemem: volt ez a horog, ami összekötötte a szellemet a révésszel. Ha eltépték, a szellem "elszállt". Hogy hová azt nem tudom, gondolom tovább. Na mármost, amikor Wallace elszakította a maga horgát, akkor Hugoék egy egyszerű pórázzal kötötték oda dolgokhoz (kerítés, fa, asztal), hogy ne szálljon el. De amikor Wallace úgy döntött, itt az ideje továbbmenni, mert ő készen áll, akkor hiába csimpaszkodott a lábára egyszerre Mei, Apollo és Nelson, ők is felrepültek vele, mert nem tudták lent tartani. Hogyhogy nem vitte magával Wallace az egész házat, mikor hozzákötötték a kerítéshez?! Valaki magyarázza már meg, mert nem fogok tudni aludni.

Nelsonnak, aki elvileg képes egyik helyről a másikra teleportálni, futnia kellett a lépcsőn, hogy felérjen a harmadik emeletre, mielőtt Wallace átkelne. Miért?! Ilyenkor nem tud egyik helyről a másikra teleportálni?

Mindezek ellenére azonban én szerettem ezt a könyvet. Közhelyes Buddha bölcsességek, némely ponton bunkó karakterek és borzalmas befejezés ide vagy oda, nagyon kedves könyv volt. Persze nem történt benne túl sok minden, nem kellett szívrohamot kapni az izgalmakról. Csak beszélgettek és lelkiztek a szereplők, teát ittak, és a halált vitatták meg. Szerették egymást. Igen, azt hiszem, ezért szerettem a hibái ellenére is. Mert szeretetet árasztott.

Kedvenc idézeteim:

„– Örömmel láttam, hogy amíg élt, a szőrtelenítés híve volt. Szerencsére nem hanyagolta el, mert akkor most úgy töltené itt az időt, hogy egy elvadult bozót van a gatyájában.”

 

„– Ön kívül kemény, de belül mályvacukor – közölte Patricia.
Wallace-t még soha az életben nem sértették meg ennyire.”

 

„Mikor történt meg utoljára magával, hogy úgy tett valami, hogy nem várt érte viszonzást?
Wallace elgondolkodott, és eszébe jutott. 2006-ban történt.”

Képek forrása: ITT

Jodi Picoult: Tizenkilenc perc

Cím: Tizenkilenc perc
Író: Jodi Picoult
Kiadó: Athenaeum
Oldalszám: 552
Első kiadás éve: 2008

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg:

Tizenkilenc perc alatt lenyírhatod a ház előtt a füvet. Befestheted a hajad. Megnézheted egy hokimeccs első harmadát...

Tizenkilenc perc alatt meg tudod állítani a világot, és akár le is szállhatsz róla.

Sterling átlagos amerikai kisváros a keleti partvidéken, ahol semmi sem történik - egészen addig, míg egy nap Peter, a szemüveges számítógépzseni vérfürdőt nem rendez az iskolában. Ámokfutásának koronatanúja, a szép Josie rejtélyes módon nem emlékszik semmire.
Miközben a tárgyalást vezető bírónő - Josie anyja - és a lelkiismeretes nyomozótiszt kétségbeesetten kutatják, mi a magyarázat az iszonyatra, fény derül a rejtett titkokra: a szülők nem ismerik saját gyermekeiket, és fogalmuk sincs, mi zajlik egy átlagos iskola falai között. Megtudjuk, hogy szabályos kasztrendszerben, elkülönülve élnek a "menők" és a "lúzerek", az erőszak akkor is tombol, amikor nincs fegyver senki kezében.
A világszerte méltán népszerű írónő regénye olyan problémákat feszeget, amelyek nemcsak Amerikában, hanem Magyarországon is egyre inkább gondot jelentenek: visszaüssön-e, akit bántalmaznak? Érdemes-e minden értékítéletet és meggyőződést feladni, csak hogy befogadjon minket a közösség? Mekkora a szülők felelőssége, és meddig terjed a tanároké, a társaké, a környezeté?

Véleményem: Ez a könyv alapvetően Peter Houghtonről szólt, de a végére szinte semmit nem tudtam meg róla – ami baj, nagy baj. És fáj. Egy ilyen könyv esetén úgy gondolom, elengedhetetlen, hogy a főszereplő, a sérelmezett, a bántalmazott fejében vájkáljunk (amit én egyébként nagyon élvezek, ezért is vettem meg a könyvet). De Peterről semmit nem tudunk, hiába ő a főszereplő.

Ellenben megtudtam, hogyan szereti Alex, a bírónő a kávét. Tudom, hány nője volt Patricknek, a nyomozónak, és mi lett velük. Megtudtam, hogyan választják ki az esküdteket egy tárgyalásra (ez mondjuk érdekes infó volt, csak sajnos semmi jelentősége a történet szempontjából). Hogy Peter mennyit szenvedett, azt azonban nem tudtam meg. Persze Jodi Picoult leírta. Sokat. Nagyon. Hosszan. De nem éreztem, pedig érezni akartam. Egy ilyen könyv esetében azt szeretem, ha ráz a zokogás, és le kell tegyem a könyvet, mert nem tudom folytatni. Vagy ha minimum annyira megráz, hogy még arra is képtelen vagyok, hogy felfogjam, mi történik. Egyetlen jelenet volt, aminél úgy éreztem, hogy én ezt nem bírom; az a bizonyos ebédlős jelenet, amikor Peterről lerántották az alsónadrágját. Alapvetően tudom, milyen érzés a szégyen. Én is voltam bántva az iskolába, még ha csak rövid ideig is. Nem tartott sokáig, de az elég volt, hogy minimális tapasztalatom legyen a dologról. És mikor rájöttem, mi történik abban a jelenetben, egy pillanatra meg kellett álljak. Petert felkavarta az esemény igen, ezt láttuk, de nem éreztük. Túlságosan mesélős volt a történet, elmondott sok mindent, de nem mutatta be, és én ezt hiányoltam a legjobban. Túl sok volt a fókusz olyan karaktereken, akik alapvetően lényegtelenek a főszereplőnk szempontjából. Alex úgy ahogy van, mehetett volna a kukába. Josie fontos karakter volt, és az anyja hozzájárult a dolgokhoz, de nem olyan mértékben, hogy 550 oldalból 300-at ő töltsön meg. Lacy jeleneteit fontosnak éreztem (hiszen ő volt Peter anyja), de nem voltam kíváncsi rá, hogyan segít világra egy babát, és milyen a kapcsolata ezekkel az anyákkal – mert ez nem az a történet. Peter apja egy az egyben felesleges, Jordan (Peter védőügyvédje) még inkább, Selenáról (Jordan felesége) és az ügyészről nem is beszélve. Nem azt bánom, hogy 550 oldalas volt ez a könyv, hanem azt, hogy olyan szereplőkre pazarolták el, akikért kár volt. Ha ebben az 550 oldalban Peter szenvedését látjuk (amiről elvileg a történet szólt), akkor mindjárt másképp áll a helyzet.

Sajnos minderre csak rátett egy lapáttal a befejezés. Persze tudtuk, hogyan ér véget minden Peter számára, de nem hiszem el, hogy mindez csupán fél oldalt érdemelt meg. Ezek után én kíváncsi lettem volna Lacy reakciójára, SPOILER hiszen végül mindkét fiát elvesztette, mindkettő meghalt SPOILER VÉGE és azon szerettem volna sírni egy utolsót. Ehelyett a könyvet az írónő Alexszel és Patrickkel zárta le, ami nagyon felbosszantott. Azzal is meg lettem volna elégedve, ha az a bizonyos fél oldal lett volna az utolsó, és egyáltalán nem tudom meg, hogy egy évvel később újjáépítették az iskolát, SPOILER Josie börtönbe került SPOILER VÉGE, Alex és Patrick jól elvannak egymással, és mellesleg áll tíz szék valami botanikus kertben emlék gyanánt a seggfej bunkók számára, hogy minden diák tisztán emlékezzen, hogy hiába vagy egy emberi hulladék, aki megkeseríti, és nyomorba dönti egy másik ember életét; ha a végén téged öltek meg, neked jár a dicsőség. Köszönjük, Jodi Picoult.

A csalódottságom tehát Peter lelki világának csekély bemutatása ellen és a felesleges karakterek túlzott szerepeltetése ellen szól. Ha kicsit több Petert-kevesebb mellékszereplőt, és több Peter szenvedését-kevesebb jogi leírást tartalmaz a könyv, sokkal jobban élveztem volna. Ha mindezek mellé Peter nem az a sztereotipikus bántalmazott diák, aki mindenki fejében él (komputer zseni, szürke kisegér, átlagos, érzékeny lélek), azt mutatva ezzel, hogy csak ezt a típust érheti kiközösítés és agresszió az iskolában, az már csak hab lett volna a tortán.

 Kedvenc idézetek:

"– […] Az, hogy nem akarsz lúzerekkel barátkozni, rendben van, de miért kell őket kínozni is?
– Mert kell – szögezte le Matt. – Mert ha nincsenek ők, akkor olyan sincs, hogy mi."

"A fegyver semmi, ha nincs mögötte az ember, aki tartsa."

Mo Xiang Tong Xiu: The Scum Villain's Self-Saving System (első kötet)

Cím: The Scum Villain's Self-Saving System

Író: Mo Xiang Tong Xiu (MXTX)

Nyelv: angol

Kiadó: Seven Seas Entertainment

Oldalszám: 354

Kiadás éve: 2021

Különlegesség: illusztrált kiadás

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: Half-demon Luo Binghe rose from humble beginnings and a tortured past to become unrivaled in strength and beauty. With his harem of over three hundred wives, and dominion over both the human and demonic realms, he is truly the most powerful protagonist—in a trashy web novel series!

At least, that’s what Shen Yuan, online alias “Peerless Cucumber,” believes as he finishes reading the final chapter in Proud Immortal Demon Way. But when a combination of rage and a poor meal choice leads to his death, Shen Yuan finds himself reborn into the world of the web novel, in the body of Shen Qingqiu–the beautiful but cruel teacher to a young Luo Binghe. Although as Shen Qingqiu, he now has incredible power and abilities as a cultivator, he’s destined to be horrifically punished for crimes against the protagonist, so this new Shen Qingqiu has only one course of action: get into Luo Binghe’s good graces before the young man’s rise to power. That’s the only way he’ll escape the awful fate of a true scum villain!

Véleményem: (Lesz majd egy olyan poszt is, amiben a teljesen új olvasóknak írok egy összefoglalót, hogy miről is szól ez a regény, de ez most főleg azoknak szól, akik ismerik a könyvet és/vagy MXTX munkásságát.)

Art: @teayez

MXTX karakterei közül Shen Qingqiu erősen a kedvencem. Nem feltétlenül azért, mert olyan belevaló karakter (pedig az), de ő az egyetlen, akinek piszok erős és hangulatos (ha lehet ilyet mondani egy karakterre) a személyisége. Ahogy behozza a modern stílust a kultivátorok (kortalan? régmúlt?) idejébe az zseniális. Természetes. Hiába simult bele teljesen a világba, amibe belecsöppent, azért ő akkor is egy 21. századi háremregény olvasó, aki keni-vágja a xianxia regények szörnyecskéit (vagy legalábbis a Proud Immortal Demon Way-ét), és ezt lehet is érezni azon, ahogy beszél és gondolkodik. Imádom, ahogy megfigyeli a cselekményt, és minden egyes rohadt női karakterrel össze akarja hozni csóró Luo Binghét (értem én, hogy egy háremregény főhőse volt, de a gyerek még csak egy tinédzser! Hagyd hogy felnőjön, kérlek!), és aztán kiakad, amikor ő kerül a lányok helyébe. És mivel az egyetlen célja a túlélés, észre sem veszi, mire fel ez a változás, ami nagyon természetesnek hat, 50 elégedettségi pont az írónőnek!

Annyira szeretem ezt az első részt, mert itt még Binghe is olyan kis ártatlan és naiv (később is az lesz, csak akkor majd a falnak fogok menni tőle), és imádom ezt a korai kapcsolatát Shen Qingqiuval. Olyan ártatlan és gyermeki. Kedves. Imádom továbbá, hogy mindenki szereti SQ-t. Imádom, hogy ő ilyen kis méltóságteljes karakter, aki a legyezőjét libegtetve képes finom, elegáns benyomást kelteni, miközben valójában nagyon is szarkasztikus és csepeg az iróniától. Nem csoda, hogy mindenki imádja (élükön Liu Qinggevel, egyem a szívét). Bármilyen körülmények között le tud állni vitatkozni a Rendszerrel, vagy be tud szúrni gondolatban valami gúnyos megjegyzést, nem számít, milyen szomorú vagy gyászos épp a hangulat. Mellesleg: én nagyon shippelem a Shen Qingqiu x Rendszer párost. Ha van valaki, aki még SQ-nál is szarkasztikusabb, az a Rendszer. 

(Teória: Úristen, mi van, ha a Rendszert SQ gunyoros utálom-szeretem érzelmei hozták létre, amit az eredeti regény iránt táplált, és azért jött létre ez a plot-hole kitömős, regényben újjászületős dolog, mert ő ennyire ki volt akadva tőle? o.o)

Artist a képen

Alapvetően egyébként az SV előtt nem olvastam regényt ezzel a koncepcióval (vagyis hogy a szereplő belekerül az általa olvasott regény világába és az egyik karakter személyébe), szóval nekem nagyon tetszett. Hogy ezt ilyen jól hozta az írónő, hogy ilyen érdekes célt adott a főszereplőnek, és hogy ilyen szépen beleszőtte az eredeti regényt ebbe az újba, és ettől nem lett unalmas az pedig újabb 50 elégedettségi pont.

Az egyetlen, amit sosem magyarázott meg, de engem igen csak felzaklatott a kérdés… Hogyan? Mármint oké, hogy Shen Qingqiu aktiválta a Rendszert. Oké, hogy kimondta a jelszót. De… hogyan jött létre a Rendszer? Mert erről Shen Qingqiu sosem kérdezi meg az írót (SPOILER akivel ugyebár találkozik, tehát lehetősége lenne rá SPOILER VÉGE), sőtmitöbb, úgy tűnik, maga az író sem tudja, mi és hogyan történt… Bár a Rendszerből kinézem, hogy fogta magát, és lett. Neki saját személyisége, és (igen erős) akarata van, ő képes ilyenekre. De alapvetően sosem volt téma a könyvben, hogy egyáltalán hogyan volt lehetséges ez az egész „újjászületés egy regényben” dolog. Aminek azért már csak kérdésként is fel kellett volna vetülne SQ fejében, nem? Az enyémben felvetülne, ha ilyen történne velem, az biztos. Nem olvastam még erről teóriákat, szóval lehet, született egy csomó, csak én lemaradtam róla. De. Mi van, ha a Rendszer azért jött létre, mert SQ annyira utálta-szerette ezt a regényt, és utálta, hogy tele volt plot-hole-okkal, ezért létrejött a Rendszer, és beszippantotta SQ-t, hogy tömje ki őket, és csinálja jobban, ha tudja? Szerintem a Rendszer és SQ személyisége eléggé hasonló – ez a gyenge érvem, amivel alátámasztani kívánom a teóriámat. :D

Artistot nem találtam :(

A regény legerősebb eleme egyelőre a világépítés és az érdekes cselekmény. MXTX regényeiben egyébként mindig különböző módon jelenik meg a kultivátorok világa, bár az alapok legtöbbször ugyanazok (pl. a kardon repülés mindig megvan), ami minden regénybe csempész valami újdonságot, de azért az ember már nem lepődik meg annyira, és ismerősen fogadja a dolgot. Ez lehetne unalmas is egyébként, de MXTX regényeit nem a világépítés adja el - hanem a karakterek. Ő az első olyan író, akinél igazi, élő, lélegző, esendő karakterekről olvastam. A karaktereit az egekbe emeli, aztán porrá zúzza őket. Vagy a földre hajítja, és jól megtapossa. Nincs még egy olyan mellékszereplője sem, aki ne szenvedett volna meg azért, amit elért, vagy bűnhődött volna meg azért, amit elkövetett. Hagyja elbukni őket. Hagyja hibázni őket. Reménykedni, aztán csalódni. Szeretni, aztán összetörni. Sosem kapnak meg mindent, amit akarnak. Ellenben mindig le kell mondaniuk valamiről. Ezek itt is elköveti Shen Qingqiu és Luo Binghe (nem a legelső kötetben, de szépen lassan), de ezekre inkább a Grandmaster of Demonic Cultivation és a Heaven Official's Blessing a legjobb példák.

Annak ellenére, hogy az írónőnek ez volt az első regénye, ezt olvastam utoljára. Sajnálom, hogy ez a regény nem kapott akkora hype-ot, mint a Grandmaster Of Demonic Cultivation és a Heaven Official's Blessing, pedig a három regénye közül világépítés és történetvezetés szempontjából ez a második legerősebb (a Heaven Official's Blessing minden szempontból vezeti a listát, nincs mese). Bár az összes regényének úgy van értelme, ha egyben beszélünk a kötetekről (külön-külön nem sokat lehet róluk mondani, hisz ezek nem folytatásos sorozatok, hanem mindegyik egy nagy történet, amit muszáj volt részekre szedni, hogy kiadható legyen), de azért igyekszem regényenként összeszedni  gondolataimat, és az utolsó kötetnél értékelni egyben az egész sorozatot. 

Kedvenc idézeteim:

„[…] If you cannot become strong, I will stay by your side and protect you.”

"Why does Shizun keep looking at me? he asked. "Could it be that this disciple was gone for so long that Shizun also missed him?”
„I'm not allowed to look at someone I raised?” asked Shen Qingqiu. Luo Binghe chortled. 
„Of course Shizun is allowed. Am I pleasing to look at?” 

„Dying for Shizun or dying together with Shizun, either one is something this disciple would gladly do,” said Luo Binghe.

"Had he done something wrong? Something so wrong that it couldn't be absolved – that he didn't even have the right to kneel and plead Shizun for forgiveness?
„But Shizun, you said before that just as pople can be good or evil, demons can be good or evil,” he mumbled. „That in this wold, there is no one… intolerable to the heavens.”"

"Liu Quingge wasn't good with words. He patted Shen Qingqiu's shoulder. „Your disciple is gone, but you can still accept more.”"