M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk

Cím: Mintha gonoszok volnánk
Író: M. L. Rio
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 384
Első kiadás éve: 2022

Rendeld meg ITT!

Fülszöveg: 

Oliver Marks tízéves börtönbüntetése végéhez ér, és a szabadulása napján az az ember fogadja, aki lecsukta őt. Colborne nyomozó visszavonul, de előtte tudni akarja, mi történt valójában egy évtizeddel korábban.

Oliver egyike annak a hét színinövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta.

Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják.

A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok.

 

Véleményem: Ez a könyv nagyon szépen fáj. Nem egy csavaros krimi. Nem egy fullasztó thriller. Ez a történet esztétikus, látványos és költői. Kicsit fáj, de azt szépen teszi. Kicsit megmelengeti a szívet, kicsit azért el is borzaszt a nyerssége. 

Valójában nem arról szól, hogy ki ölte meg azt, akit megöltek, nem is arról, hogy miért tette. Hanem arról, hogy ez a bűn mit tett hetükkel, vagy inkább csak hatukkal. Nem egyénenként, hanem bűntársakként. Arról szól, hogyan vezetett el egy közösen elkövetett bűn a bűntársak összetartásától a szétesésükig. 

A könyvnek több erős és több gyenge eleme is volt.

Erős elem volt a halott karakter bemutatása, a viselkedése, az egoista agressziója, és az ellenszenv, amit mindenkiből kiváltott. Jogos és valódi volt a viselkedése (bármennyire is visszataszító), és a többiek válasz reakciója is, ezzel pedig a bűnük is hiteles lett. Örültem, hogy a könyv rámutatott, hogy egy "hétköznapi" seggfej viselkedése olyannyira elfogadhatatlan lehet még a saját barátai számára is, hogy a végén megkönnyebbülés lesz nekik a halála.

Erős volt az Oliver és James közötti érzelmi feszültség is. Egyszerűen imádtam azt a plátói szerelmet, ami köztük volt. Olyan gyönyörű és annyira fájdalmas volt az örömük, a dühük, a vágyuk, a kétségbeesésük. Oliver biszexualitása szerintem fantasztikusan lett bemutatva. Ahogy hol Meredithre, hol Jamesre nézett, és mindkettejüket vonzónak találta, és közben nem lett tőle nevettséges, hanem döbbenetesen valóságos. Minden érzése döbbenetesen valóságos volt. Az ő plátói szerelmük volt a legszebb és legfájdalmasabb kapcsolat a könyvben. Imádtam róluk olvasni.

Erős volt még a hangulat és a színház is. A könyv legjobb jelenetei az előadások voltak, azok párhuzamos igazsága a valósággal, a jelmezek, a színészek, ahogy a színpadon játszottak. Az előadások és a valóságban történő cselekmény közti párhuzam rendkívül okossá tette a könyvet, és rengeteg pluszt tett hozzá. A melankólia, a fájdalom, a csalódottság és a zavarodottság adták a könyv fő hangulatát, ami nekem külön öröm volt. Nos, én szeretem, ha valami fáj. 

Gyenge elem volt azonban a sok karakter, akiket az író mozgatott. Olivert, Jamest és Meredith-t még csak-csak sikerül megismernünk, illetve a halottunk karaktere is elég jól volt jellemezve ahhoz, hogy értsük, miért végezte holtan. De a többiekre nem jutott idő. Ez persze teljesen normális, 380 oldal kevés ahhoz, hogy hét embert bemutass.

Gyenge elem volt még a hullámzó cselekmény is. Néha teljesen beszippantott, néha viszont nem bírtam rávenni magam a folytatásra, annyira ellaposodott. 

Az, hogy a szereplők gyakran Shakespeare idézetek formájában beszélgettek, a szöveg színdarabokra jellemző szerkesztése pedig hol nagyon erős hangulati elem, hol pedig szimplán fárasztó és idegesítő volt. Néhol egyáltalán nem volt valósághű, máshol azonban (például az elkövetőnk vallomásánál a könyv vége felé) különleges és hatásos volt.

Nem lett öt csillagos könyv, de az idei év egyik kedvenc olvasmánya volt számomra. A hangulat, a szépség és a fájdalom az, amit így együtt nagyon szeretek a könyvekben. Nekem nem kell, hogy peregjen a cselekmény, és minden oldalon izguljak. Elég, ha valami szépségében fájdalmas, és nem tesz mást, csak összeszorítja a mellkasom. És ez most ilyen olvasmány volt. 

Kedvenc idézeteim:

– Szerelmes voltál belé?

– Igen – mondom ki egyszerűen. James és én olyan szenvedéllyel voltunk a másik felé, amiről Gwendolyn egyszer mesélt nekünk: öröm és düh és vágy és kétségbeesés. Végül is olyan különös lett volna? Többé már nem csodálkozom, nem értetlenkedek, nem szégyellem. – Igen, az voltam. – Ez nem a teljes igazság. A teljes igazság az, hogy még mindig szerelmes vagyok belé.

– Tudom. – Kimerültnek hangzott. – Akkor is tudtam, csak úgy tettem, mintha nem tudnám.
– Ahogy én is. Ahogy ő is. Sajnálom.

– Én meglehetős becsületes vagyok – ismertem el –, mégis oly dolgokkal vádolhatnám magamat, hogy jobb lett volna, ha anyám világra sem szül. Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég s föld között! Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk.

Meredith egy sóhaj kíséretében elment az asztaltól, a pásztorpitéjét se fejezte be. Alexander már megette az övét, tiszteletteljesen várt három egész másodpercet, majd azt kérdezte:

– Szerintetek ezért még visszajön?

James odatolta neki a tányért.

– Egyed, te vadállat.

 

– Magukat kettőjüket soha nem értettem.

– Ahogy mi sem. Könnyebb volt így.

[…]

– Mik voltak?

[…]

– Mi sok minden voltunk.

 

James egy pillanatra felnézett rám, majd felemelte a fejét, és közel húzott magához. Majdnem egy testvéri csók lett, de azért mégsem az. Annál törékenyebb volt, fájdalmasabb. A döbbenet és zavarodottság halk suttogásokat keltett a közönség soraiban. A szívem zakatolt, és annyira fájt, hogy beleharaptam az ajkába. Éreztem a leheletét, majd elengedtem, visszaeresztettem a padlóra.

 

[…] Nyelvemnek is csak alig adhat annyi

Élethevet, hogy esdhessen: segélyt!

S ha ezt nem adtok, kérlek, a halottnak

Sirt ássatok: 'sz én is ember vagyok!