Író: Alessandro Baricco
Kiadó: Helikon
Oldalszám: 84
Első kiadás éve: 2003
Rendeld meg ITT!
Fülszöveg: A Virginian nevű gőzhajó a két világháború között járt Európa és Amerika között – fedélzetén milliomosokkal, emigránsokkal és egyszerű, hétköznapi emberekkel. A fennmaradt legenda szerint a hajón esténként egy különös tehetséggel, páratlan improvizációs képességgel megáldott zongorista szórakoztatta a közönséget. Semmihez sem fogható muzsikájával valósággal elbűvölte hallgatóságát. Azt is mondják, egész életét a hajón töltötte, ott született, és lábát soha nem tette szárazföldre. Hogy miért, senki sem tudja, életének talányos rejtélyét magával vitte – örökre.
Véleményem:
Kétszer kellett elolvasnom ezt a könyvet, hogy össze tudjam szedni a
gondolataimat róla. Két olvasás között kevesebb, mint egy hónap telt el. Ma
reggel arra keltem, hogy én ezt újra el akarom olvasni. Már az első alkalommal is
éreztem, hogy ez egy új kedvenc lesz, de akkor olyan sok minden kavargott
bennem, hogy nem voltam biztos benne, hogy csak sikerült (végre) felkavarnia
egy könyvnek, vagy istenigazából szerettem.
Nos,
most rájöttem, hogy mindkettő.
Nekem ez a könyv arról szól, hogy a félelem nevében feladod az álmaidat. Novecento ezt nagyon szépen kifejti a végén, bár elsőre nem igazán tudtam ezt így megfogalmazni. Novecento egy hajón született, és harminckét év alatt semmi sem indokolta, hogy leszálljon onnét; nem várt őt ott senki, szóval miért tette volna? Egy napon azonban úgy döntött, hogy leszáll, hogy lássa a világot.
Baricco olyan szépen leírta, hogy "A világot, meglehet, soha nem látta. De a huszonhét év alatt ott, a hajón az egész világ megfordult..." A hajó népének elmesélése alapján a világ rengeteg tájáról hallott már, úgy érződött, mintha ő maga is ott járt volna, de a saját szemével sosem látta. De mikor végre elhatározta magát arra, hogy leszálljon, és megnézze, a félelem visszatartotta. És az a félelem, hogy leszálljon a hajóról még sok mástól is megfosztotta: hogy feleséget szerezzen. Hogy apa legyen. Hogy boldog legyen. SPOILER És Novecento inkább meghalt, minthogy szembenézzen a félelmével. SPOILER VÉGE. Ez a félelem, az, hogy Novecentónak minden vágyáról le kellett mondania miatta volt az, ami felborogatta a lelki egyensúlyomat. Fura, mi? Az eszembe sem jutott egyszer sem, hogy boldogtalan lenne, amíg ő maga azt nem mondta, hogy "soha többé nem leszek boldogtalan". Kétszer olvastam, és elfelejtettem, hogy Novecento boldogtalan volt. Mindkétszer akkor jöttem rá erre, mikor kimondta azt a mondatot - pedig másodszorra már úgy kellett volna nekiindulnom, hogy ezt tudom. De elfelejtettem, mert Novecento küzdött, hogy ne legyen az, és nem csak magával, velem is elhitette.
Az
értékelésekből nekem nagyon hiányzott az, hogy az emberek ne csak azt mondják,
milyen gyönyörű volt ez a regény, hanem kérdéseket tegyenek fel... Azokat a kérdéseket,
hogy "Vajon tényleg lehet ennyire erős az ismeretlentől való
félelem?", "Menni vagy maradni, és a maradás megéri-e ezt
az árat?", "Vajon Novecento gyáva volt, vagy bátor?", "Vajon
Novecento feladta, vagy győzött?" Nem akarok választ ezekre, és
ebben a könyvben az volt a jó, hogy nem is adott választ egyikre sem. Csak
felvetette őket, és kitöltötte bennem azt az űrt, amit Novecento hagyott. Mert
amíg vannak kérdések, addig válaszok is vannak, és az a válasz attól függ, én
hogy tekintek a könyvre. Lehet, hogy túlgondolom, mindenesetre én ezt szerettem
benne.
És
persze azt, hogy... egyszerűen csak szép volt. Olyan szép.
Tulajdonképpen nem is lelkizett annyit, mint azt a leírásomból gondolhatnátok,
mert csak elejtett félmondatok voltak, és az olvasónak kellett befejeznie az
író félbehagyott gondolatait, de pontosan ez volt az, ami miatt ilyen erős
élmény volt. Rövid, velős, de gyönyörű. Zseniális.
Kedvenc idézeteim (SPOILERES!):
[…] a billentyűzet végtelen/
Azon ott nincsen zene, amit eljátszhatnál. Rossz székre ültél fel: Isten játszik e zongorán/
Nehogy azt hidd, hogy ő, Novecento leszállt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése