Író: Ocean Vuong
Kiadó: Európa
Oldalszám: 368
Első kiadás éve: 2020
Rendeld meg ITT!
Fülszöveg: Ocean Vuong könyve brutálisan őszinte, költői nyelven megírt vallomás a szerelemről, a családról, a bevándorlásról, a szegénységről és a szeretetről. A húszas éveiben járó fiú, Kiskutya, anyjának írott levelében meséli el családjuk történetét, amelynek gyökerei a háború sújtotta Vietnámtól az amerikai Hartford városáig nyúlnak.
A fiú alámerül anyja bombák szaggatta emlékképeibe, hogy elmesélje a háború okozta traumákat, a kivándorlás és az új otthon keresésének nehézségeit, valamint kettejük függőséggel és frusztrációkkal terhelt kapcsolatát. Mindeközben keresi azokat a szavakat is, amikkel őszintén megvallhatja a dohányföldeken dolgozó, drogfüggő fiúval, Trevorral való barátságát és vonzalmát. Vuong lenyűgöző sűrűséggel és megértéssel beszél a különböző világok határán lebegő emberekről, arról, hogyan élhetjük túl a való élet sivárságát, és arról, hogyan gyógyíthatjuk és menthetjük meg egymást anélkül, hogy elfelednénk, kik vagyunk.
Véleményem: Ez a könyv nagyon sok minden szeretett volna
lenni, és ezért semmi lett. Az elején még kifejezetten érdekes volt, szeretem
az ilyen típusú, mesélős, levélként megírt történeteket, a koncepció pedig,
hogy mindezek a levelek egy olyan anyának szólnak, aki nem tud olvasni,
egyszerre szomorított el, és birizgálta a fantáziámat. Sőt, maga a kivándorlás,
a traumák, az új otthon keresése, és azokban az időkben szövődő meleg kapcsolat
is nagyon érdekelt. De ezek egyike sem fogott meg. Mindegyik egyszerre volt
sok, és mégis kevés.
Ennek azt hiszem az az oka, hogy hiába volt a könyv
gyönyörűen megírva, tele metaforákkal, költői képekkel, barokk körmondatokkal,
és olyan szépen leírt/megjelenített képekkel, hogy a könnyem folyt, az
egész túl sok volt. Ez alatt azt értem, hogy néhol oldalakon
keresztül elveszett az író az akkori sportok elemzésében, a berendezés költői
megjelenítésében, de a legfájóbb, hogy bekezdéseken keresztül beszélt a
semmiről. Leírt egy sort, ami érdekes volt, ami fájt, ami megfogott, majd innét
elkalandozott olyan irányokba, amiknek a leghalványabb köze sem volt a
témához.
És igen, nagyon mély, nagyon igaz és húsba vágó
gondolatok voltak a könyvben, amiken néha felszisszentem, megálltam, hogy
megemésszem, vagy letettem a könyvet, hogy feldolgozzam. De mindez a könyv
30-40%-a. A többi 60-70% csupa barokk körmondatba foglalt tájleírás, teljesen
felesleges karakterek egész élettörténetének bemutatása, egy-egy munkafolyamat
részletes leírása vagy épp egy oda nem illő, teljesen elvont érzelmi folyamat
részletezése, ami sehogy sem illik a közegbe.
És mivel a könyv egyetlen erénye, hogy gyönyörűen
megfogalmazott, sajnos ebben ki is merül minden, ami tetszett benne. Nem szól
semmiről. A kivándorlásról sehol nem esett szó; Kiskutya onnét indít, hogy már
Amerikában élnek, és nem fogadják el őket, arról nem beszél, milyen volt
Vietnámban élni, és milyen Amerikában. Csak az hangzik el, hogy itt megvetik
őket. Traumák vannak bőven, és az ebből fakadó toxikus románcot is szerettem.
Kiskutya nem elég, hogy az élet más területein folyamatos megaláztatásban élt
(elméletileg, mert erre is csak néhány példa lett hozva, és nagy vonalakban
vázolva), de még azt is hagyja, hogy a másik fél a "kapcsolatukban"
úgy kezelje... mint egy kutyát. Nagyon szépen le volt vezetve, hogy miért érzi
úgy, hogy neki szüksége van erre a toxikus kapcsolatra, ez az első olyan könyv,
amiben elhittem a főszereplőnek, hogy igen, baszki, ez a srác teljesen
indokoltan van ebben a rohadt toxikus kapcsolatban, és baszki, megértem őt.
Gyönyörűen bemutatta, hogy miért marad valaki benne egy ilyen kapcsolatban,
annak ellenére is, hogy ő maga is tudja, hogy nem tesz jót neki. Drága írók,
innen tessék informálódni, ha hasonló kapcsolatra épülő történetet akartok
írni!
A szép és igaz gondolatok ellenére azonban voltak
olyanok, amikkel nem igazán értettem egyet. Ott volt például az a rész, amikor
Kiskutya az amerikai feketék helyzetéről beszélt, és azt kifejezetten jónak
írta le. Kicsit furcsa volt, hogy ennyire az ázsiaiak elnyomására volt kiélezve
a történet eleje, a feketéket pedig szinte egyenrangúként kezelte a fehérekkel,
amikor tudjuk, hogy ez nemhogy a 70-80-90-es években, de még ma sincs így.
Aztán
ott volt az a teljesen indokolatlan jelenet, amikor Kiskutya elmondta az
anyjának, hogy a fiúkat szereti, ő pedig élből azt kérdezte, de hogy "de
ugye nem fogsz női ruhákat hordani?" Ez nagyon jól bemutatta, hogy menyire
nincsenek tisztában az emberekkel azzal, hogy mit jelent melegnek lenni, és
egyenesen arányos náluk ez a szó a crossdressinggel vagy a transzvesztitizmussal. Az azonban, hogy az
író továbbment, és hagyta a karakterét, hogy gondolatban megerősítse: "már
hordtam női ruhát, és megtenném újra", de végül a könyv során sosem tette
meg "újra" azt sugallja számomra, hogy Vuong ezzel egyszerre akarta
érzékenyíteni a népet a transzvesztitiák felé is. Viszont ezzel szerintem
csak sikerült tovább erősíteni azt az általánosítást, hogy a melegek női
ruhákba öltöznek; ami, ugyebár, tudjuk, hogy hülyeség, és a kettő között nincs
kapcsolat.
A könyv utolsó harmadát már szinte ledaráltam,
csakhogy végre vége legyen, mert addigra tényleg nem volt már miről mesélnie
Vuongnak, és vég nélkül, oldalakon át tartott a semmiről való értekezés, és a
szép mondatok összekapcsolása, amiben a semmit szerette volt kiszínezni. Néhol
annyira elvesztettem a fonalat, hogy csak olvastam, de nem értettem, hogy mit,
és újra kellett olvasnom az oldalt, hogy történt-e egyáltalán valami. Nem,
sajnos nem történt.
Úgyhogy hiába volt nagyon szépen megírva, ami kifejezetten jót tett a szépérzékemnek, és kicsit fel is töltötte a lelkem, a könyv nagyon hamar vált unalmassá, története pedig nem igazán volt, mert a szépség a cselekmény rovására ment. A könyv három részre volt osztva, és a II. részben konkrétan csak bekezdésekbe voltak dobálva a mélyebbnél mélyebb (és néha összefüggéstelen, egymáshoz nem kapcsolódó) gondolatok, amit bár gyorsan lehetett olvasni, de teljesen leszívott az, hogy tartsam az iramot az író ide-oda csapongó gondolatmenetével.
Kedvenc idézeteim:
Néha az, ha valaki gyengéd hozzád, úgy érződik, mint annak a bizonyítéka, hogy tönkretettek.
Azt mondják, semmi sem tart örökké, de valójában csak attól félnek, hogy tovább fog tartani az a dolog, mint ameddig szeretni tudják majd.
[…] nem lehet anélkül uralkodni, hogy ne legyen alattad valaki.
Tudtad, hogy a szomorúságból meg lehet gazdagodni?
Kikerüljük magunkat, hogy haladjunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése