Cím: Akhilleusz dala
Író: Madeline Miller
Kiadó: General Press
Oldalszám: 392 (2020-as kiadás)
Kiadás éve: 2014
Rendeld meg ITT!
Fülszöveg:
Gyönyörű történet istenekről és istennőkről, királyokról és királynőkről, halhatatlanságról és az emberi szívről.
A fiatal Patroklosz királyok sarja, mégis száműzik otthonából, amikor akaratlanul egy fiú halálát okozza. Az ifjú a híres-neves hős, Péleusz király udvarába kerül, ahol együtt nevelkedik a király fiával, Akhilleusszal. Az aranyszőke hajú herceg már gyermekként is erős, gyors és vonzó – ellenállhatatlan mindazok számára, akik találkoznak vele. Arra rendeltetett, hogy egy napon ő legyen a legkiválóbb görög. Patroklosz és Akhilleusz nem is különbözhetne jobban egymástól, mégis különleges, eltéphetetlen kötelék szövődik közöttük. Amikor Parisz, a trójai királyfi elrabolja a gyönyörű Helenét Spártából, Hellász minden hősét harcba szólítják a trójaiak ellen. Akhilleusz nem tud ellenállni az istenek által neki ígért dicsőség és hírnév csábításának, így csatlakozik a görög seregekhez. Patroklosz pedig félelem és a barátja iránt érzett szeretet között őrlődve követi őt Trója falai alá, noha tudja, a sors szörnyű áldozatot követel majd mindkettőjüktől…
Véleményem: Patroklosz a tökéletes mintaképe annak, amikor valaki a saját történetének mellékszereplője. Bár a könyv E/1-ben, az ő szemszögéből íródott, folyamatosan olyan érzésem volt, hogy Patroklosz csupán Akhilleusz történetének egy fontos mellékszereplője, aki bár folyamatosan az ifjú hős mellett van, jelenléte csak egyetlen ponton befolyásolja jelentősen Akhilleusz életét, minden további szereplése üres és semmitmondó.
![]() |
A fanartot Emel készítette |
Mondhatni Patroklosz szegénykém teljesen felesleges. Szinte nem telt el úgy oldal, hogy ne az járt volna a fejemben, hogy milyen kis teszetosza, jelentéktelen, jellemtelen karakter. Ami nagy kár, mert potenciál lett volna benne bőven, nem feltétlenül kellett volna a modernkori történetek üresfejű női főszereplőire hajaznia, és máris méltóbb társa lehetett volna Akhilleusznak. A legnagyobb problémám az volt vele, hogy nem voltak önálló gondolatai, céljai, és ha mégis, akkor azokat is mind egyetlen, az "Akhilleusz-eszme" vezérelte, és sosem tett semmit saját magáért. Ami persze lehetett volna nagyon romantikus is, ha nem fajul el odáig, hogy szinte már isteníti Akhilleuszt, egészen addig a pontig, ahol ő maga is kimondja, hogy "nem tudja, hogyan haragudjon rá". Pedig Akhilleusz nem volt egy tökéletes, hibátlan ember, rengeteg erkölcsi probléma akadt vele kapcsolatban, de Patroklosz ezeken módszeresen keresztülnézett, becsukta a szemét, mint az engedelmes feleségek, és ha mégis fennakadt rajtuk (mert igen, bevallom, talán kétszer akadt ilyen is), akkor is fél oldal alatt megbocsátott mindent – legyen szó arroganciáról, önzőségről, gyilkosságról, mások veszélybe sodrásáról, vaaagy (dobpergés!) megcsalásról. Nem számít, Akhilleusz mit követett el (vagy mit mulasztott el elkövetni), Patroklosz számára nem létezett semmi, amit ne lehetett volna megbocsátani az aranyhajú, gyönyörű ifjúnak.
És akkor itt forduljunk is rá a romantikára; amit nem értek. A történet első tíz fejezetét nagyon szeretem, egyszerűen tetszik ez a mesélős stílus, kifejezetten örültem, hogy ilyen idilli képeket festett a történet, és addig a pontig nagyon szép volt a romantika, hogy el nem kezdett mindenki készülni a háborúra. De hogy valami szép, még nem jelenti azt is, hogy érthető; mert nem értem, honnét lobbant ez a mindent megbocsátó, mindent elnéző, mindent elsöprő szerelem kettejük között. Persze Patroklosz magát nem meghazudtolva már a kezdetektől fogva gyönyörűnek találta Akhilleuszt, ezerszer említette meg arany színű haján a csillanást, bőrének barnás árnyalatát, a szájának ívét, és még sorolhatnám, de a testi vonzalom nem egyenlő a szerelemmel, és bizony én érzelmeket a kettejük kapcsolatában sehol nem találtam. Arról már nem is beszélve, hogy fel nem foghatom, Akhilleusz mit látott a szürke, jellemtelen Patrokloszban, akinek a személyisége abból állt, hogy támogatta Akhilleuszt. Ha elvesszük Akhilleuszt, nem marad Patroklosz, mert Patroklosz konkrétan Akhilleuszért létezett. Tehát hacsak nem abba szeretett bele, hogy Patroklosz olyan hű kiskutyaként követte mindenhová, és minden egyes szívdobogásával érte élt, akkor nem látom be, mibe szeretett bele egyáltalán. Ott omlott össze a hitem végleg a romantikában, amikor Akhilleusz kerek perec kimondta, hogy neki nem elég Patroklosz szerelme, ő halhatatlan akar lenni. Tudjátok, miután megtudta, hogy a jóslat szerint vagy leél egy hosszú, de dicstelen életet, aminek végén senki nem fog emlékezni rá, vagy pedig fiatalon meghal a Trójai háborúban, de a nevét dicsőíteni fogják. És amikor Patroklosz nagy előzékenyen elsuttogta neki, hogy neki nem számít, ha névtelen senki lesz, csak maradjon vele, ő szeretni fogja, akárki is lesz belőle, akkor Akhilleusz közölte, hogy neki ez nem elég. *Fültépő belső sikoly*
![]() |
A fanartot Lilyresh készítette |
![]() |
Fanart |
Most, hogy szegényeket ilyen szépen megszidtam, azért hadd áruljam el,
hogy én szerettem ezt a könyvet. A Trója c. film egyszer elég volt (hosszú volt
és unalmas a 14 éves énemnek, utána pedig a trauma miatt sose néztem meg
többet), így az Akhilleusz&Patroklosz páros nekem ilyen hideg vizes zuhany
volt ("De... de hát Briszéisz! Mi van Briszéisszel?!"), viszont miután rávettem magam a Trója
újbóli megnézésére, és kicsit utánajártam még dolgoknak beláttam, hogy nem volt
olyan légből kapott ez a páros, és működhetett volna (de nem működött). A történet első tíz
fejezetét nagyon szerettem, olyan kellemes volt ez a mesélős, nem elsietős,
nyugis hangulat, amit árasztottak a lapok. A háttérsztorit is olyan érdekesen,
nem tankönyvszagúan adta át az író, hogy kifejezetten élveztem, pedig unni
szoktam a történelmi háttér darálását a könyvekben. Érdekes módon pont amikor
elkezdtek készülődni a háborúra, és jött az akció, leülepedett a sztori, és
kicsit szenvedtem az olvasással (egyszerűen nem érdekelnek a háborúk, ez az én
saram). Kicsit sajnálom, hogy Patroklosz részéről nem került nagyobb hangsúlyba
az orvoslás, amiben elvileg jó volt (bár ki tudja, honnét szedte össze
ezt a rejtett tehetséget), mert az volt az a pont, amikor azt éreztem, hogy végre Patroklosz a maga kedvteléséből tesz valamit, végre találta valamit,
ami az övé, és nem Akhilleuszé. De hát nem lett kifejtve, szóval
Patroklosz felcsillant egy pillanatra, majd ismét tompa szürkeséggé változott
Akhilleusz dicső arany fényében.
A romantika sajnos
engem nem győzött meg annyira, mint kellett volna, kicsit olyan érzés volt,
hogy tessék itt van, ők együtt vannak, de ne érdekeljen, hogyan szerettek
egymásba. Olyan 70 éves házaspár hangulatuk volt, akiknek már minden mindegy,
már nem veszekednek a másikkal, mert felesleges (úgyis mindjárt meghalnak),
és már eléggé ki is vannak égve. Viszont érdekes olvasmány volt, tetszett a
páros ötlete, és az egész regény nagyon szépen van megírva, mesélős,
hangulatos, és bár a közepe egy kicsit vonatott, de attól eltekintve olvastatja
magát. Nem volt rossz élmény ez a történet, csak kevesebbet kaptam, mint ami
ahhoz kell, hogy áradozzak.
Kedvenc idézetek:
"Hiába használsz egy dárdát sétabotnak, az még nem változtat a rendeltetésén."